2020. 08. 04. 06:30 | jegyzet@mediaworks.hu

A napokban gondolatban Tokióban járunk. Reménységeink, klasszisaink a médiában sorra nyilatkoznak az elhalasztott olimpiáról, amelynek a második hetében, annak is az elején állnánk. Már befejeződtek volna az úszás, a vívás, a sportlövészet és a cselgáncs versenyei. Előbbi kettőben kimondottan vártuk, utóbbi kettőben kimondatlanul áhítottuk az aranyakat, az érmeket. Meggyőződésem, hogy e négy sportágban lenne minimum kettő, három, de akár öt, hat bajnoki címünk is. Éppen belevágnánk a kajak-kenuba, a birkózásba, atlétikában Márton Anitába, vitorlázásban Berecz Zsomborba vethetnénk bizakodásunkat. A csapatsportokban ráfordulnánk az egyenes kieséses szakaszra, a negyeddöntőkre; ez a mérkőzés az a keskeny mezsgye, amely csalódás és siker között vezet, aki átjut rajta, azt nagy baj már nem érheti, csak nagy öröm, aki nem, az jóra ne számítson.

A fent említetteken kívül viszont más sportágban elméleti esélyünk sem látszik a sikerre. Négy éve riói nyolc aranyunkon is mindössze három sportág, az úszás, a kajak-kenu és a vívás osztozott, sőt, a medálszerzők közé is csupán az atlétika furakodott még be, Márton Anita súlylökő bronzával. Jó lenne, ha Tokióban nemcsak magassága, hanem szélessége is lenne a magyar sportnak, a jéghegy csúcsa alatt ott terpeszkedne maga a hegy.

Ennél persze az lenne még sokkal-sokkal jobb, ha nem maradna el az olimpia. Mert lassan kiderül, hogy igazán csak ez számít.

Az idén nyáron hoppon maradt sportolók szavaiból is ez sugárzik.

Nem arról handabandáznak, mi mindent nyertek volna életük formájában, sokkal inkább a közösségi élmény, a küzdés maga hiányzik nekik.

Mintha évtizedek múltán új értelmet nyerne a rég meghaladottnak hitt „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos” eszme. Pedig már többféleképpen kiforgatták, a doppingtesztekre utalva például úgy, „Nem a győzelem, hanem a vérvétel a fontos”, vagy akár így: „A győzelem a fontos, de legyünk részvéttel a vesztes felé.”

Csakhogy 2020-ban sokan boldogan beérnék a vesztes szerepével is. Mert az azt jelentené, hogy újra van mérkőzés, bajnokság, sport, élet. Ezért ha meglelik a vakcinát, és tetszhalott állapotából magához tér a sportvilág, jövőre a daliás időkre emlékeztető olimpia következhet. Erre az elmúlt napokban döbbentem rá, klasszissportolóinkat hallgatva, olvasva.

Tőlük tudom, hogy él még a remény. Mert megtanultunk vágyakozni az iránt, amiről sokáig természetesnek tűnt, hogy a miénk.

Címkék