Elhunyt Jandó Jenő zongoraművész

Tóth Gábor

Életének 72. évében július 4-én, kedden elhunyt Jandó Jenő magyarországi zongoraművész, Liszt Ferenc-, Bartók–Pásztory-, Kossuth-díjas, Érdemes Művész. Szomorúan olvasható ez immár kedd óta az interneten, több életrajzi részlettel is, de hogy miért kívánkozik mindez egy nagyváradi napilapba is, annak oka, hogy Jandó Jenő sokat koncertezett itt Váradon, úgyszólván önzetlenül. Emellett tagadhatatlanul személyes indíttatásból és ismeretségből adódóan szólal meg e cikk szerzője, ha hiányosan is, de azért váradi zenei krónikás minőségében.

Jandó Jenő Pécsett született 1952. február 1-jén. A budapesti zeneakadémián 1974-től 2020-ig számtalan zongoristageneráció fáradhatatlan tanára volt, emellett nemcsak a magyarországi, de a nemzetközi (Európa, Amerika, Japán) koncertélet sokáig egyik legaktívabb résztvevője. Lemezfelvételeit százával lehet mérni, a Hungarotont követően utóbb a Naxos kiadónak dolgozott rengeteget, ahol Bachtól Bartókig, s azon túl is, szinte minden létező zongorairodalmat rögzített. Amikor azt mondjuk, szinte mindent, akkor nyugodtan utána lehet nézni, mert tényleg így van, a legnagyobb ciklusokat, mint a Wohltemperiertes Klavier két kötete, a Goldberg-variációk, megszámlálhatatlan Scarlatti-szonáta, a bécsi klasszikusok mindennemű dolgai, Haydn, Mozart, Beethoven összes zongoraszonátái, a romantikusok közül elsősorban minden lényeges Liszt-mű (a szerző egyik saját zongoráján is), Schubert, Brahms, a szóló irodalom mellett kamarazene és minden létező versenymű (csak Mozarttól pl. mind a 27), Bartók „legkisebb”-jeitől (teljes Gyermekeknek és Mikrokozmosz beláthatatlan ciklusai), a leghangzatosabbjaiig (zongoraversenyek). Képtelenség felsorolni. Nos, ez az előadóművész, aki voltaképp az egész zongorairodalmat kívülről-belülről ismerte és végig is játszotta (nem is akárhogyan), több alkalommal lépett be mégis kottával a hóna alatt ezekre a már említett váradi koncertekre, majd a csukott kottát a zongorára helyezte, és természetesen fejből játszott mindent. Kicsit néha jellegzetesen „jandósan” mormolta is előadás közben a mű valamelyik odaképzelt plusz, transzcendens szólamát. Egy alkalommal érdeklődtem, hogy miért hozza mégis a kottát magával a színpadra, ha ki sem nyitja? Mint bevallotta, a rengeteg stúdió- és lemezfelvétel nyomán kialakult egyfajta kottafüggősége, s utóbb a nyilvános koncerteken egyszerűen rettegett a lapszusztól, s a partitúra biztonsági okokból volt mindig vele, még ha bele sem nézett.

Jandó Jenő egy nagyon hűséges barát meghívásai jóvoltából lett itt Váradon sok évadban visszatérő vendég a filharmónia koncertjein, s ha ez a barátja megbocsátja utólag, akkor mondjuk, hogy Sándor Dénes az, aki a filharmónia művészeti titkára, zenei tanácsadója, mindenese volt öt évtizeden át. Nagyváradon 2010 januárjában lépett fel utoljára Jandó Jenő, Beethoven 3. zongoraversenyével, de játszotta itt korábban a többi Beethovent is (pl. 4., 5.), Haydnt, Chopint, Grieget. Beethoven 5. zongoraversenyét 2009-ben például azzal a szintén pécsi kollégával, baráttal, Ligeti András karmesterrel, akivel még a budapesti zeneakadémiai évek alatt voltak kollégiumi szobatársak, és sok csínytevésükről is volt szerencsém szellemes történeteiket hallgatni. Ligeti András 2021-ben hunyt el. Nemcsak a magyarországi koncertélet mellőzte látványosan mindkettejüket az utóbbi, nyugdíjas éveikben. Egyiküket sem hívták már az elmúlt szűk másfél évtizedben Nagyváradra sem koncertezni. Változtak az idők, változtak az intézményvezetők, változott a műsorpolitika. A váradi filharmónia 2009-ben egy új menedzserigazgatóval költséghatékonysági válságtervhez igazodva sorra tiltatta le a „sokba kerülő”, „külföldi” vendégművészek meghívásait. Így maradtak el eztán például Bogányiék, Medveczky, Ránki stb. lehetséges megkeresései és itteni koncertjei, sorra.

Még ennél valamivel szebb, korábbi időkben, Sándor Dénestől szerencsésen, néhány évre „átörökölve” Jandó Jenő meghívásait, elmondhatom, hogy a zongoraművész sohasem mondott nemet egyetlen váradi felkérésre sem, és sosem érdekelte az itteni honoráriuma, ha csak maximum az nem, hogy elég legyen üzemanyagra visszafelé Budapestre. Ha itt volt, őt mindig a váradi közönség érdekelte, s hogy minél jobban játszhasson nekik. Ebben szerencsére sokszor volt részünk, amíg lehetett.

Felfoghatatlan mennyiségű, és mellette micsoda elképesztő minőségű az a zene, amit letett az asztalra pályája során. A Fideliónak adott 11 évvel ezelőtti interjújából idézünk röviden, sajnos csak kiragadva, ahol a tanításról, előadói gyakorlatról vall, de talán ez is rávilágít kicsit a zenéről és emberségről alkotott egyenes látásmódjára, tiszta tartására. „Nem szoktam mesélgetni az óráimon és nem használok metaforákat sem, nem vagyok az a típus. Egyszerűen csak rámutatok a kottában olvasható utasításokra. Szerintem a kottát feltétlenül tisztelni kell, mert csak az maradt a szerző után. Ez az alap, a tehetség és az egyéniség csak utána következik. Egyre több olyan előadó bukkan fel, akinek a célja az, hogy direkt más legyen, mint a megszokott. Szinte mindegy, miféle ez a más, a lényeg, hogy eltérő legyen, egyedi. Ezt ki nem állhatom. Az én dolgom megpróbálni bemutatni, hogy mit akart a szerző közölni. A kottában hiszek, nem a hagyományokban vagy az egyénieskedésben.”

Szakáll mögötti diszkrét mosoly, csöndes szerénység, emberség, egyenes kifejezésmód, a szakma legkiválóbb ismerete, a hivatás iránti mérhetetlen alázat – szerintem többen is így ismertük meg Jandó Jenőt itt Nagyváradon (is).