Egy hegedű-brácsa Ave Maria-koncert margójára

Tóth Gábor

Természetesen minden a járványügyi előírások szerint zajlott, így mindenkinek távolságtartóan nagyjából egy óra állt rendelkezésére, hogy szájmaszkban fulladozva élvezhesse végre zárt térben is az élő zenét, ráadásokkal mintegy kilenc Ave Maria-feldolgozást. Váradiként mindig szeretek belépni a Szent László templomba, ami több értelemben, fizikailag és lelkiségében is a mi szigetünk, most épp a kortárs divatficam által kialakított aktuális kőfőtéren, de sziget maradt akkor is, amikor egy másik sötét korszakban élőlánccal kellett megvédeni a puszta létezését. A karzat két oldaláról az egykor itt aktivált „öregfiúk”, Michael Haydn és Carl Dittersdorf féldombormű-profilja tekint le a koncertezni merészelő zenészekre, úgyhogy nincs mentség, itt minden hangot figyelnek a 18. századi váradi Kapellmeisterek.

A fellépő duó nevében szereplő 1985-ös évszám is jelzi, hogy a váradiaknak több mint ismerős Lucian Malița (hegedű) és Thurzó Sándor József (brácsa) nem épp tegnap kezdtek el együtt muzsikálni. Még ha ingyen való szeretetből is kaptuk a mostani koncertjüket, minden igyekezetem ellenére is kénytelen vagyok zeneileg megbántani az évtizedek óta köztiszteletnek örvendő váradi muzsikusokat, mivel a most hallottak egyáltalán nem a 35 éves együttműködési státuszukat igazolták. A várt kamarazene helyett több helyütt inkább egymás melletti elmuzsikálást hallhattunk, s néha bizony félremuzsikálást is, tisztelet a kivételt képező darabokban nyújtottaknak.

A rend kedvéért felsoroljuk a tartalmi-zenei immanenciájukból egyaránt meditatív palettát nyújtó Ave Mariák szerzőit – az eredeti művek hegedű-brácsa adaptációinak elkészítője Thurzó Sándor József volt. Sorrendben tehát hallhattuk a váradi Bihari Sándor (1900–1984), a szilágysági Marius Cuteanu (1917–2013), Camille Saint-Saens, a szerbiai kortárs Svetozar Sasa Kovacevic (sz. 1950), az egykori híres mezzoszoprán Mathilde Marchesi (1821–1913), J. S. Bach–Ch. Gounod (különösebb bemutatásra nem szorul), Gaetano Donizetti, valamint a programban csak Lambiottiként szereplő, valójában a vallóniai Louis Lambillotte (1796–1855) Ave Mariáit. Ráadásként újra Bach–Gounod szólt, ezúttal pizzicatós brácsakíséretben, majd Beleznay Antal (1859–1915) műve. A nagyváradi egyházzenei szempontból is jelentős Bihari és Beleznay kompozícióinak különösen örvendhetünk.

Végezetül még néhány bántó részlet. Pék Sándor plébános esperes farmeres-pólós „ünnepi” nyitóbeszédében szépen utalt rá, hogy Szent László Szűz Mária sugallatára torpant meg tájunkon, s így lett nekünk Váradunk, koncertzárásként pedig több nyelven is elmondta az Üdvözlégyet, azaz művészetileg túlbeszélte és prózaian visszahúzta a földre azt, amit a hangszeres duótól a szavakon túl addigra már oly sok árnyalatban hallhattunk. Túlzásnak tartom azt is, hogy a közönség visszahívó tapsát félbeszakítva a plébános mintegy rendelte a ráadást a duótól (ezt lagzikon szokás), sőt, Bachra hivatkozva mondta el németül is az Ave Mariát, ami, ha szép gesztus is a még megmaradt váradi németek irányába, Bach szegény nem írt le ebben a darabban egy betűt sem, ez anakronizmus, mivel ez csak egy ártatlan hangszeres C-dúr prelúdium a Wohltemperiertes Klavier első kötetéből, amire Gounod majd 1853-ban illesztett dallamot, s ennek szövege bizony latin. Szervezői hiányosság továbbá a nagyváradi római katolikus egyháziak részéről, hogy ugyanerre a vasárnapi időpontra párhuzamosan két koncertet is rendeztek, „jó” mai váradi szokáshoz híven, egymásnak háttal, a másikat a barokk palota kertjében, holott tudhatták, a publikum mennyire ki van éhezve a kulturális eseményekre, a több hónapi elvonás után, s talán akadt volna, aki mindkettőre kíváncsi… És a befejezés a legsiralmasabb. Nem tudom, volt-e egyáltalán házigazdája ennek a zenei estnek, de illett volna legalább fenéken billentenie azt a két tinédzsert, akik a szomszédos „Józsefvárosból” tolták be provokáló képüket a templomba, hogy hangoskodva degradálják a koncert utolsó tíz percét. Igazán madáchi finálé volt.

Borítókép: a hangverseny egy mozzanata