Színészek Petőfi hangján a színész Petőfiről

Tóth Gábor

Ki vagyok én? címmel, irodalmi színház műfaji megnevezéssel láthattunk előadást Nagyváradon Petőfi színészettel való kapcsolatáról, ebből eredő viszontagságairól, Némethy Zsuzsa és Bilibók Attila színművészek Petőfi-verses alapú összeállításában-játékában. Az esemény március 20-án, vasárnap, 18 órai kezdettel zajlott, a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében, a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezésében (az eseményt támogatta a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.).

Azt is mondhatnánk, Petőfivel vándorszínészi sorsközösséget vállaló előadók utazó színházában lehetett részünk, hiszen a fiatal színészduó ezt megelőzően Debrecenben és környékén is játszotta ugyanezt a produkcióját. Vándorközönség számára pedig a most fellépők mindketten ismerősek lehettek pl. a Csíki Játékszínből, helyi publikumnak Némethy Zsuzsa pedig egy korábbi nagyváradi színházi évadból is.

Közönségbevonós helyzetgyakorlattal indult az előadás, bár mielőtt még az eseményre összegyűlt kis kamarahallgatóságból bárki jelentkezett volna az improvizált színészmeghallgatásra, forgatókönyv szerint kicsit késve betoppant a valódi kandidátus, Rónai színész, alias Petőfi (Bilibók), akinek a vizsgáztató (Némethy) előtt ettől kezdve egy sor kérdésre kellett felelnie és próbatételeknek megfelelnie, például életrajzi és világnézeti faggatásnak magát egyaránt alávetnie, valamint a gyakorlati problémák között ének- és tánctudását is megméretnie. Már az elején lényegi problémák vetődtek fel. Miért akar valaki színész lenni? Mit hihet egy kívülálló a színész látszólagos szabadságáról? Miről szól a színház? Miért vallják büszke meggyőződéssel Thália papjai/papnői, „Apostolok az erkölcs mezején”, hogy ők képviselik minden művészetek csúcsát? Egy kevés szükséges összekötő/átvezető szöveget leszámítva a háromnegyed órás előadásban szinte teljes mértékben Petőfi-versrészletekből szőve – nagyszerű éleslátásúakból, frappánsakból, olykor líraian megérintőekből – jelent meg a vándorszínészet által tulajdonképp szabadságra és szókimondásra vágyó ifjú költő egészséges világnézete, heves viszonya a hirtelen gerjedt szerelmekhez, de őszinte vágya az igaz egyetlenre, hazához, nemzethez való elkötelezettsége, szülőföldi táj iránti csodálata, legnagyobb bújában-bánatában is egészségesnek megmaradt öniróniája, humora, társadalomkritikai éleslátása, legyen szó nyomorban gazdag Alföldről vagy gazdagságában nyomorult Pestről, s még sorolhatnánk. Ezzel együtt nyomon követhettük a színészettel való kapcsolatkeresésének konkrét életrajzi, helyszíni vonatkozásait is, az aszódi félresikerült első kamasz kísérlettől (midőn apja jól ellátta baját, hogy kiverje ifjúi fejéből a vándorszínészpálya gondolatát), a pesti nemzeti színházi megalázó statiszta lóti-futi munkán át a pozsonyi visszautasításig, a székesfehérvári másfél mondatos debütálásig („Én a szerepemben jóizűn / S szivemből neveték; / Pályámon, oh ugyis tudom, / Leend ok sírni még.”), a debreceni nyomorúságig.

Végső soron a címben feltett kérdés nem maradt költői (vagy esetünkben akár koltói), hiszen jött rá válasz a fináléban: még ha többszöri nekifutással is színész szeretett volna lenni az ifjúi türelmetlenséggel kereső és ide-oda vándorló Petőfi, ahelyett, hogy más írók szerepre szabott szavaival üzenhessen publikumának, sorsa lett, hogy legbensője diktálta saját szerepe hangján szóljon, és nemzeti költőnkké legyen, s ez így van rendjén.