Könnyűzenébe oltott irodalmi klasszikus

Pap István

– Hányadik alkalommal lép fel Nagyváradon, és várja-e már a találkozást az itteni közönséggel?

– Természetesen sokszor játszottam már Nagyváradon, bár lehet, hogy ez nem természetes, de nekem az. Én a Mandala Dalszínházon keresztül kerültem kapcsolatba a nagyváradi közönséggel, és nagyon hálás vagyok a dalszínház vezetőjének, Bódis Gábornak, hogy általa eljutottunk Nagyváradra és megismerhettem az itteni közönséget. Én nagyon fontosnak tartom a határon túli magyarlakta településeken való megjelenést, mind vendégszereplésekkel, mind a saját színházunknak a produkcióival, de magánszemélyként is. Most is nagyon várjuk már a találkozást, mert a covid-időszak miatt eltelt két-három év, amikor legutóbb voltam itt. Mondhatom, hogy jól ismerem a váradi publikumot, fantasztikus közönség, mindig nagyon szerettek bennünket, remélem, hogy ezúttal sem lesz ez másképp.

– Mely szerepeit tartja karrierje legfontosabb mérföldköveinek?

– Az egyik kedvenc szerepem a Marcsa a Mágnás Miskából, amit több mint harminc éve játszom. Ez egy kortalan szerep, nagyon fiatalon kezdtem az Operett Színházban, és lehet még ebben a korban is játszani, de a szubrett szerepeim nagy részét már leadtam fiatalabbaknak. Nagyon szeretem még a szubrett szerepet A cigányszerelemben, de mi is újítjuk a fiatalokkal a szereposztásainkat, az operett műfaj legmagasabb szintű képviselői játszanak a színházunkban. A Rátonyi Róbert Színház vezetőjeként nagyon sok időm eltelik most már a szervezéssel és a háttérmunkával, amit szintén imádok.

– Mutassa be nekünk az ön által vezetett társulat munkáját. 

– Három éve lettünk Rátonyi Róbert Színház, azelőtt is működött a társulatunk, csak más néven. Csákváron van az állandó játszóhelyünk, de ugyanúgy, mint más utazó színházak, mi is sokat tájolunk és Nagyváradon is jártunk már a Sybill című előadásunkkal. Leginkább nagyoperetteket játszunk: a Csárdáskirálynőt, a Marica grófnőt, a Mágnás Miskát. A legutóbbi bemutatónk A cigányszerelem volt, ami egy fantasztikusan gyönyörű előadás. Emellett vannak kisebb zenés produkcióink, emlékműsorok, meseelőadások is, Csukás István Pompomját például nagyon szereti a közönség. Legutóbb volt a La Fontaine meséket feldolgozó előadásunk és jövőre is készülünk újabb premierekkel. Rátonyi Róbert születésének századik évfordulójára egy emlékműsort állítunk össze 2023-ban. Nagyon bízunk benne, hogy jövőre eljutunk valamelyik nagyoperettünkkel Nagyváradra is.

– A Rátonyi Róbert Színház vezetőjeként most mégis Gergely Róbert társulatával fog fellépni. Honnan ered a kapcsolat Gergely Róberttel?

– Robival mi nagyon jó baráti és színházi partneri kapcsolatot ápolunk. Őt egészen fiatal kora óta ismerem. Én még diáklány voltam, amikor ő Pécsen volt sztárszínész. Aztán a pályán is találkoztunk, többször is voltunk partnerek és mint magánszínházak is nagyon jó kapcsolatot ápolunk, segítjük egymás munkáját, úgy is hogy adott esetben elhívjuk egymást fellépni. Most Robi hívott engem erre a szerepre, és boldogan vállaltam el, mert ez egy egészen másfajta terep, mint amin én eddig mozogtam.

– Miben áll a különlegessége egy ilyen, az operett műfajától teljesen elütő figura megformálásának, mint amilyen a Szemérmetes Erzsóké A helység kalapácsából?

– A színművésznők szeretnének örökké fiatalok maradni, de nem maradunk sajnos mi sem örökké fiatalok, úgyhogy az egyik legjobb dolog az volt számomra ebben a felkérésben, hogy a saját koromat játszhatom benne. Eddig javarészt fiatalabb lányszerepeket játszottam, mint ami a korom. De egyszer mindennek vége lesz, a szubrett szerepkörnek is. Már bőven kifelé tartok ebből a szerepkörből, és nagyon örülök, ha megtalálnak a korombeli szerepek, ami nagyon nehéz, mert nem sok női szerep íródott korombeli színészeknek: vagy a fiatal lány szerepek vannak túlnyomó többségben, vagy az idősebb hölgyszerepek, de a középkorosztály szerepekből nincs sok. Másrészt ebben a darabban teljesen más a játékstílus, és teljesen más zenei stílus, mint az operettben. Szolnoki Péternek és együttesének, a Bon-Bonnak a zenei világa nagyon közel áll hozzám, és ő becsempészte az előadásba a Bon-Bon zenei világát, amit öröm volt interpretálni. Persze klasszikus énekesként nem volt ez nehéz feladat, mert nem klasszikus éneklést, hanem egy slágeresebb zenei világot kell interpretálni, de külön élveztem, hogy egy kicsit más terepre mehettem. Gergely Robi egy vásári komédiát rendezett, amit a realitásoktól egy kicsit elrugaszkodva kell játszani, és én nagyon szeretem játszani ezt a darabot.

– Hogyan fogadta eddig a közönség ezt az előadást?

– A helység kalapácsát az emberek ismerik, az iskolában kötelező olvasmány volt, de színpadi megjelenítésben ez nem annyira jellemző darab, körülbelül tizenöt percig fontolgatják az emberek, hogy mit is látnak. De végül mindig nagy a siker, mert nekik is vérükké válik ez a fajta játékstílus. Mi nagy jókedvvel játsszuk, és ez a hangulat ráragad a nézőkre is.

– Ön szerint mit mond a ma emberének Petőfi Sándor költészete és konkrétan A helység kalapácsa? Megvan-e még a kapcsolat a kétszáz évvel ezelőtt született költő és a mai olvasó és színházba járó emberek között vagy szükségesek a modern hangvételű adaptációk, hogy eljusson a közönséghez Petőfi Sándor szellemisége?

– Nagyon fontos, hogy azt a szellemiséget, amit Petőfi képvisel, ne felejtsük el kétszáz év távlatából sem. Nagyon örültem annak, hogy ebben az előadásban nem volt átírva maivá a szöveg, hanem azt mondjuk el, amit Petőfi annak idején leírt. Ez a mai néző számára egy kicsit furcsa lehet, kicsit rá kell hangolódni, hogy megértsék, miről írt a költő. Maga az alaphelyzet a mai világban is létezik, és modern változatban is meg lehetne csinálni, hogy egy csapszékvezető férjezett asszonyságnak a büfében a többi férfi csapja a szelet. De szerintem Robi megtalálta az egyensúlyt a régies, veretes szöveg és a modern zenei hangzás között, és így a mai szemnek és fülnek is értelmezhetővé válik a darab. Annál is inkább, mert szerintem annyira erős a színészi játék, hogy a közönség a régies szövegek ellenére is érti miről van szó, és magáévá teszi az egész történetet. Én a klasszikus színjátszást szeretem, az én olvasatomban attól modern egy előadás, hogy mai emberek játsszák azokat, de mégis megtartva azokat a stílusjegyeket, amelyeket a szerzők megálmodtak, és azokat a korokat, amelyekbe a szerzők belehelyezik műveiket. Én nem szeretem az újító megoldásokat. Sokszor tapasztalom, és bosszant is, amikor a fiatalabb korosztálynak be akarunk vezetni egy új művet, például a János vitézt, és ők felteszik az előadást a Holdra, egy focipályára vagy bárhova, ami nem oda illő. De ez csak az én magánvéleményem, amivel nyilván sok rendező nem értene egyet, mert most az újítások korát éljük, de nekem az a tapasztalatom, hogy a klasszikus előadásokat is nagyon sokan szeretik.