Őrizni a hagyományt, és a jövőt építeni!

Kiss Ferenc Zsolt

– Mi indított arra, hogy belevágj ebbe a nem csekély vállalkozásba, ami a hagyományőrzés?

– A forradalom után Diószeget megpályáztam, és oda kerültem lelkésznek. S noha voltak korábbi ismereteim – hiszen valamikor, a teológiai évek során elolvastam Benda Kálmán könyvét, amely Bocskai szabadságharcáról szólt –, szolgálatom helyén tudatosult bennem, hogy az egyik csata a közelben zajlott, Diószeg és Álmosd között, a Nyúzóvölgyben. Ez annyira fellelkesített, hogy arra gondoltam, tenni kellene valamit: életté formálni, átélhetővé tenni a történelmet. A könyvek, a tanulmányok mind érnek valamit a kutatók, az elszántan érdeklődők számára, de sokakat jóformán a valóságos történés, az életre hívott hagyomány von múltunk bűvkörébe. Szóval, nyolcszor lejátszottuk ezt a csatát. Beszereztük a kellékeket. Ez nem volt könnyű: a korhű ruhákat, a fegyverzetet előteremteni. Csak az ágyúkkal kapcsolatosan elmondom, hogy az ágyút meg kell öntetni, utána talpra tétetni, a farészeket bevasaltatni és lefesteni; vagyis legalább négyféle mesterséget, mesteri tudást igényel. Végtére is jól sikerültek ezek a csaták, erősítettük egy kicsit a hajdú hagyományőrzést, ugyanakkor, amit a trianoni határ szétszakított, azt csendesen, baráti szálakkal összekötöttük. A csatát először ősszel rendeztük, mert valójában is ez idő tájt, vagyis 1604. október 15-én zajlott; de tudtuk, hogy a diákság ekkor már az iskolával van elfoglalva, s minthogy az ő nevelésük, nemzeti érzületük ébrentartása is a cél, ezért a későbbiekben augusztusra tettük a bemutatókat. Ide tartozik még, hogy megalapítottam a Bóné András Kurucezredet. Mert Bihar megye volt a kurucság tűzfészke, és az elsők közt volt a Bóné csatája – 1703. július 19. –, aki a diószegi várkastélyból elűzte az osztrákokat, és Rákóczi mellé állt. Ennek emlékére egy gránit-táblát is elhelyeztünk a diószegi református templom falán. Valamint megalapítottam a Gróf Széchenyi István Huszárszázadot, mert időközben megtudtam azt is, hogy Széchenyi itt volt (1820-tól, megszakítással, 1825-ig) huszárszázados.

– Nos, ha ez volt a kezdet, mi a folytatás?

– Amikor nyugdíjba mentem, egy nagy kérdés állt előttem: a hátralévő időmben mit tegyek, kin segítsek? Átgondoltam az egész partiumi életünket. Azt tudtam, hogy sok jó lelkészünk van, ellenben, amiben meggyengült a partiumi magyarság, az a történelmi tudat. Akkoriban én helyettesítettem a hegyközszentimrei lelkészt, és egy odavaló huszárunk, barátunk, Varga Tibor felvetette, hogy helyben is létre kellene hozni valamit. S ezzel a gondolattal, hogy a partiumi magyar életünket kell kézben tartani, ezért kell áldozatot hozni, elvállaltam egy újabb kurucezred megalapítását. Ezt Vay Ádámról neveztük el; ő volt II. Rákóczi Ferenc marsallja. E két ezredből, a Bóné- és a Vay-ezredből jött létre a Rákóczi-dandár, valamint az Esze Tamás- és a Gencsy Zsigmond-ezredből a Thököly-dandár. Mármost felmerül a kérdés, hogy mit tesznek ezek? Mert nem elég csak „szobrozni”, mint amikor eljön március 15-e, és kiállunk díszes egyenruhában, kihúzzuk a kardot, tisztelgünk, azután leülünk az asztalhoz enni-inni, hanem valami mélyebben átélhetőt kell nyújtani az ünnepségeinket megtisztelő embereknek. Ezért eldöntöttük, hogy lejátsszuk Rákóczi győztes csatáit; de nemcsak ezeket, hanem lejátszottuk már a kenyérmezei csatát, a nagyszalontai ütközetet, valamint II. Rákóczi Györgynek a pálülési szorosban vívott győztes csatáját. Ezenkívül konferenciákat is tartunk a kuruc-nap keretében, és foglalkozunk a népműveléssel, néprajzzal, néptánccal – jóformán mindennel, ami a múlt dicsőségéhez köthető.

– Gondolom, ami a jelen kultúrához is, hiszen kortárs szerzők könyveit is bemutatjátok.

– Igen, igyekszünk egyre bővíteni tevékenységi körünket. Könyvbemutatókat tartunk, sőt, újabban a borok ismertetése és kóstolója is szerepel a rendezvények sorában. Vannak, akiket a csata vonz inkább, más szívesen hallgat a borról előadást, megint más a könyvek iránt érdeklődik. A szerteágazó érdeklődés több embert is jelent. És ez a lényeg: minél többen részt venni, együtt lenni, közösségben maradni.

– Van-e, aki ily módon is a társaságotokban felejti magát, felcsap „katonának”?

– Hogy a szél el ne fújja, amit teszünk, rögzítettük egy oklevélben a „hadsereget”, a két dandár résztvevőit. Én az évek folyamán a rendes, komolyan vehető embereket és azok gyermekeit vagy unokáit felvettem a seregbe. Most, mondhatni, egyensúlyban vagyunk: annyi fiatal van csapatunkban, mint öreg. De még ezen is alakítunk – sajnos, az elhalálozások miatt kénytelenek is vagyunk –, hogy még több fiatalt tudhassunk sorainkban. Őket, ugye, rá kell nevelni sok mindenre… Azzal, hogy oklevelet osztunk, megmondom őszintén, azt hittem, nagyobb hatása lesz, jobban örülnek. De van egy másik, reménykeltő vonatkozás is. Ha egy öt-tízéves gyerek eljön egy ünnepségre, és megsimogathat egy „harci lovat”, az életre szóló élmény lesz számára! De nem könnyű verbuválni. Azt mondom a fiataloknak is, bár elengedik a fülük mellett: toborozni, toborozni, toborozni. Akkor vész el bármilyen közösség, ha nincs toborzás és cél.

– Így belegondolva, a hagyományőrzés sok szellemi, anyagi ráfordítással jár. Vannak-e segítőitek, számíthattok-e támogatásra bármilyen téren?

– Azt hittem, hogy sok vitéz lelkesebben áll az ügy mellé, s mondjuk, kurucdolmányt készíttet magának, meg beszerzi a fegyvereket, de nem így történt. Illúziókat tápláltam az iránt is, hogy majd mindenki elolvassa Rákóczi emlékiratait meg Thököly naplóját, és e műveken keresztül, megtoldván önnön nemzethez való ragaszkodásával, megszereti jobban a hagyományőrzést, és többet is tesz érte. Most azon vagyunk, hogy az idők során létrehozott csapatokat bejegyeztessük, mert akkor mint hagyományőrző egyesület tudunk pályázni, és hiszem, hogy nyerhetünk, s – anyagi értelemben legalább – nagyobb mozgásterünk lesz. Bár, azt még megjegyzem, hogy az évek során mindig is voltak, akik pénzbeli vagy eszközbeli segítséggel hozzájárultak rendezvényeink sikeréhez. Példaként említem Piroska Jánost, aki a csataimitációkhoz beszerzi a petárdákat; illetve említhetem Kiss Károly nyugalmazott református lelkész barátomat, aki néha szövetekkel hozzájárul a dolmányok megvarratásához. De a számunkra fenntartható működést mindenképp a bejegyeztetés, meg a pályázatok jelentik.

– Úgy tudom, vannak még megvalósulatlan tervek; illetve, beszélgetésünk végéhez közeledvén, megkérlek, foglald össze az általatok tartott, már eddig is sokrétű rendezvényeket…

– Az még egy nagy „álom”, hogy a kurucok alkossanak egy tánccsoportot, és egy zenei együttes sem ártana, amely megidézné az adott kor dalait, de ezek megszervezése, egyáltalán a betanítók és a tehetséget mutató embereink egybekerítése nagyon nehéz. Továbbá próbálkoztam én másféle hagyományok felélesztésével is; fafaragó, illetve festészeti tábor megszervezésével, de ezek sem haladnak a maguk rendjén, mert senki nem azért jön helyszíneinkre, hogy ott nekilásson faragni vagy festeni. Ami a rendezvényeinket illeti, évente rendszeresen négy ünnepet tartunk: 1. Hajdú és kuruc vallási-történelmi-ősművészeti értekezletet; 2. Partiumi váraink népünnepélyét; 3. Kuruc népünnepélyt; 4. Hajdú-kuruc történelmi portyát és nyúzóvölgyi tábort. Ebben az évben 10 éves a bihardiószegi Bóné-kurucezred, ezt szeretnénk megünnepelni. Egy Thököly történelmi lovas zarándoklatot is meg akarunk valósítani az Érmelléken és a Hegyközben. Végezetül, üzenetnek szánva, elmondom: ahhoz, hogy fejlődjön a hagyományőrzés, állandóan tanulni kell, a jövőt így lehet építeni; és szükséges a lelkesedés, de lelkesedés csak akkor van, ha az Istentől az ember elhívást kap, és van benne nemzet-, illetve hazaszeretet.