A bábjátékos: menekülés a trauma elől

Pap István

Vasárnap este a Varadinum díjátadó gála után láthatta a Szigligeti Színház közönsége A bábjátékos, avagy Samuel Finkelbaum tragikomikus élete című darabot a debreceni Csokonai Színház előadásában. A produkció a Maladype Színház és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségével együttműködésben jött létre a Holokauszt 80 emlékév tiszteletére. A színlapon az olvasható, hogy abszurd színjáték a Balázs Zoltán rendezte darab, amely alcíme szerint tragikomédia. A látottak alapján azonban egyik meghatározás sem pontos, mert Finkelbaum élettörténetében semmi komikus nincs, és nem abszurd, hanem nagyon is valóságos az a poszttraumás állapot, amelyben a Birkenauból elmenekült főhős él. A színpadi megvalósítás is mellőzi az abszurd színház elemeit és a komédiát is. A bábjátékos valójában zenei betétekkel dúsított klasszikus jellegű színpadi alkotás, mely egy bábművész kényszerképzetét mutatja be, aki öt évvel a második világháború lezárulása után még mindig abban a hiszemben él, hogy a háború még tart. A haláltáborban életét vesztő feleségéről mintázott, élő emberként kezelt bábuval él együtt egy berlini bérelt lakásban, és egy nagy bábelőadást tervez, melyben feleleveníti saját és családja tragédiáját. A lelki traumák effajta feldolgozására van ismert példa a művészet világából: Oskar Kokoschka festőművész úgy próbálta feldolgozni azt, hogy szerelme, Alma Mahler elhagyta, hogy egy életnagyságú bábut rendelt róla, majd kocsikázni és operába járt vele.

Válasz a traumára
A személyes és történelmi traumák feldolgozhatatlanságáról szól Gilles Ségal műve, melynek kiindulópontja ígéretes, de aztán nem halad előre a bonyodalom, hanem a kiindulópont, azaz a kétkedés ismétlődik végig a darab során: Finkelbaum nem hiszi el sem a háztulajdonosnak, sem az orosz, sem az amerikai katonának, de a rabbinak és az orvosnak sem azt, hogy már nincs háború. Aztán végül megjelenik egykori társa, akivel együtt szöktek meg a birkenaui haláltáborból, és neki mintha már elhinné, hogy a külső, fizikai háborúnak vége, még ha a belső, a tragédiáktól, traumáktól szétszaggatott lélek háborúja már nem is érhet véget soha. Dramaturgiai szempontból tehát nem sok meglepetést nyújt a darab, és ezen nem segítenek az Újhelyi Kinga és Mercs János által énekelt, a harmincas, negyvenes éveket idéző kuplék sem. A mű filozófiai, etikai problémafelvetése is a már számtalanszor megfogalmazott kérdés körül forog, hogy létezik-e Isten, ha ilyen szörnyűség, mint a holokauszt megtörténhetett. Finkelbaum (Kiss Gergely Máté) válasza erre a kérdésre nem, ő a művészetnek, konkrétan saját kreativitásának a teremtő erejét helyezi az isteni teremtés elé, azt hirdeti, hogy bábjátékával ismét életre kelti azokat, akik az isteni színjátékban, a holokausztban elpusztultak. 

Az előadásból kiemelendő Elise Paris Turco teljesítménye, aki mozgásával hitelesen jelenítette meg egy élettelen báb darabosságát, valamint Mercs Jánosé, aki a főhősön kívül minden férfiszerepet eljátszott. Szintén Balázs Zoltán nevéhez fűződik a díszlettervezés, és bevallom, nem értettem a színpad előterét elfoglaló hat, embermagasságnál nagyobb, kérdőjelre emlékeztető világító elem szimbolikáját, ha volt nekik ilyen, de esztétikailag is felemás hatást keltettek, nekem felállított szoláriumágyakat juttattak az eszembe, amelyeket a darab során ide-oda mozgattak a szereplők. Gyakorlati szerepük talán az volt, hogy takarják a háttérben lévő ruhatárat, ahol a mellékszereplőket alakító Mercs János és Újhelyi Kinga öltötték magukra a különböző korhű, Németh Anikó tervezte jelmezeket. A holokauszt fontos téma, jó, ha a figyelem előterében tartjuk, ez a Csokonai Színház előadásának legfőbb érdeme.