„Mutass még egy olyan kultúrát, amelyik ennyire őszinte!” – interjú a Soroglya zenekarral

Pikó Stefánia

– Honnan a szenvedély a műfaj iránt?

D. Levente: Gyerekkorunk óta a Csillagocskában tevékenykedünk, legalábbis Balázs, Zoltán, Eszter és én, igen, a többiek a Nagyvárad Táncegyüttes zenekarában zenéltek. Nekem az egyik ágról dédnagyapám hegedült, a másik ágról kántor volt, nagymamám pedig zongorázott.

D. Eszter: Az én édesapám néptáncolt fiatal korában, de én például nem feltétlenül emiatt kerültem ilyen közel ehhez. Óvodás koromban az óvónénimmel jártunk a Csillagocska Alapítvány gyermektáncházaiba. Aztán később egy barátnőm hívott, hogy menjünk néptáncra, kipróbáltuk, és megszerettem.

– A fiatalok körében azért ez nem olyan népszerű…

D. Eszter: Ez így van, gyerekkorunkban volt olyan, hogy csúfoltak minket amiatt, hogy mi néptáncolni járunk, de mi kitartottunk emellett, a közösség mellett, mert szerettük csinálni.

D. Levente: Engem ugyanúgy egy barát hívott a Csillagocskához, akkor ott a táncházban megláttam a hegedűt, és elhatároztam, hogy én megtanulok hegedülni. Tizenkét éve játszom hegedűn, és tíz évig tanultam néptáncolni.

– Térjünk rá kicsit a zenére. Hogyan zajlik egy repertoár összeállítása?

D. Levente: Most már azért elég könnyen hozzá lehet férni az interneten keresztül nagyon sok gyűjtéshez, több olyan tárhely is van, ahonnan meghallgathatjuk a gyűjtők által készített felvételeket, korhű képet kapva. Hallgatjuk, tanuljuk őket, ezek alapján kezdjük el elkészíteni az összeállításokat a táncanyagból, tehát a táncmuzsikából, énekes dallamokból. Azt már nem minden esetben vesszük figyelembe, hogy a táncházaknak megfelelő sorrendbe helyezzük a dalokat, inkább arra figyelünk, hogy minél élvezhetőbb legyen az a közönség számára.

D. Eszter: Nem minden összeállítást készítünk egy átfogó koncepció szerint, de van például egy olyan csokrunk, amelyik a katonaság témájára van felfűzve. Ebben megszólal az otthon maradt lány, a sirató édesanya és a többi, hiszen a folklórban többféle szempontból is meg lehet találni, hogy bizonyos eseményekre hogyan reflektáltak.

Az, hogy mi a tematika inkább nekem mint énekesnek fontos, a zenészeket pedig a dallamvilág érdekli – azért vagyunk egy csapat, hogy ezt a kettőt össze tudjuk egyeztetni.

– A Nyárutó rendezvénysorozat koncertjén énekeltél egy lányról, aki teherbe esett és magára maradt. Elég sok népdalunk szól ilyen és ehhez hasonló sorstragédiákról. Milyen érzés megszólaltatni a régmúlt embereinek (meglehetősen sötét) történeteit?

D. Eszter: Ezek a dallamok nem azért születtek, hogy az emberek mulassanak rájuk, vagy, hogy a táncházban ezeket kikiabálják magukból, hanem belső folyamatok szüleményei. Egy gyűjtés sem úgy néz ki, hogy a néni énekét felveszik, és kész, hanem az illető néni általában el is meséli, hogy mi van a dal mögött, amit lehet, hogy a szomszéd még soha nem is hallott, mert ez a saját története, a saját dala, amit a tragédia feldolgozásaként énekelt meg. Ugyanakkora ereje van az éneknek, mint a beszédnek.

Nagyon kiszolgáltatott helyzet felállni a színpadra, és ezekről a mélyről jövő dolgokról énekelni, de mi ezt bevállaltuk. Valamilyen szinten minden művész kiszolgáltatott a közönségével szemben.

– Nem gondoltatok már arra, hogy kiválogassátok csak a vidám dalokat, és a kényes témákat inkább kikerüljétek?

D. Eszter: Ez azt jelenetné, hogy megcenzúrázzuk a magyar népi kultúrát, ez pedig nem áll hatalmunkban. Ezek a dolgok megtörténtek, nem lehet kikerülni. Hiába hunyunk szemet afelett, hogy például egy ember megverte a feleségét, attól még ez sajnos egy valós élethelyzet és az elszenvedő asszony többek között a dal erejével oldotta fel a saját sérelmeit. Nyilván, nem értünk egyet ezzel a magatartással, de azzal, hogy kikerüljük nem oldunk meg semmit.

– Mennyire értő a közönség? Feltűnik nekik, hogy valójában miről is zenéltek?

D. Eszter: Ez a műfaj egy rétegműfaj. A legtöbb ember, aki eljön a mi koncertünkre, annak általában van valami köze a népzenéhez. A maradék körülbelül harminc százaléknak, úgy, ahogy neked is, felmerül, hogy „azért ez elég durva, amiről itt énekel”, de az a hetven százalék annyira már nem lepődik meg ezen, hiszen tudjuk, hogy mindenkinek megvan a maga tragédiája, és régen ezt az énekléssel dolgozták fel.

D. Levente: Nagyváradon ez nincs hetven százalék, inkább ötven-ötvenet mondanék. Itt még csak most kezd el népszerűsödni ez a népzenei koncert kultúra. Nem tudom azt mondani, hogy itt olyan sokan jönnének azért, mert már ismerik a népzenét, aki pedig úgy jön, annak már nem üti meg a fülét, úgy mint neked, mert megszokta – mert a népdalok 80 százaléka ilyen dolgokról szól, ezért nem is volna lehetséges kikerülni a kényes témákat. Sokszor, még ha vidáman is indul egy népdal, az is valami tragikusba fullad.

– Hová tűnt belőlünk az a tehetség vagy képesség, hogy énekkel oldjuk fel a megéléseket? Vannak zenészeink, dalszerzőink ma is, de nem ugyanaz, mint mikor régen minden második házban valaki valamit megénekelt, azt is, ha elcsapták a kutyáját.

D. Levente: A múltban sem úgy kell ezt elképzelni, hogy valakinek mondjuk akkor, hogy elütik a kutyáját, bemegy a házba és elénekli, hogy elütötték a kutyáját. Ez inkább a bálokban forrott ki. A dalok sokáig érlelődtek az emberekben, mire megszülettek. Összeültek, elkezdtek énekelni, és akkor megformálódott benne egy szakasz a saját életéről, és azt elénekelte, szóval ez az egész nem működött tudatosan.

D. Eszter: Mindenkinek van egy nagy tragédiája, ezt az ember emészti, kimegy kapálni, szőlőt szedni, vagy bármit dolgozik – akkor énekelni fog, mert nincs rádió, nincs zenelejátszó, amit magukkal hordjanak, tehát saját magukat kell szórakoztassák. Ezért is olyan nyersek ezek a dalok, azt éneklik meg, ami a fejükben van, konkrétan azt énekli meg, ami megtörtént vele. Ha vannak is benne metaforák, az azért van, mert ők még szoros harmóniában éltek a természettel, nem azért, mert ők dalszerzőkként nekiültek volna tudatosan komponálni. Ez mára azért tűnt el, mert túl sok külső hatás ér minket, mert a gyereknek könnyebb betenni a telefonról, számítógépről a zenét, minthogy az anyuka énekeljen neki.

D. Levente: Régen ebbe belenevelődött mindenki, ha akart, ha nem, most már erre tudatosan figyelnie kell egy szülőnek, ha azt szeretné, hogy a gyermeke ismerje a népzenét, a népi kultúrát. Amit most tapasztalunk, azt én a magyar népi kultúra hanyatlásának nevezném, ez pedig nagyon komoly veszteség. Mutass még egy olyan kultúrát, amelyik ennyire őszinte! A többi népi kultúra java csak a karneváli, vidám szórakozásról szól, és csak nagyon kevesen mernek arról beszélni, hogy mi is történik valójában. Persze, van boldogság, de van nagyon sok kegyetlenség is. Szerintem egyedülállóak vagyunk abban, hogy ezt elismerjük.

– A ma emberének mit adna ez a népi kultúra, ha befogadná?

D. Levente: Sokkal több problémára találna megoldást az ember, és sokkal kevesebb nehézségekkel való küzdelem fulladna tragédiába. Nem véletlenül mondtam azt már egy korábbi interjúban is, hogy a népzene gyógyszer is egyben. Ha elmész pszichológushoz, azt fogja mondani neked, hogy mondd el, meséld el, mi nyomaszt – ugyanezt meg lehet tenni az éneken keresztül. Ha ma rosszul érzem magam, inkább pszichológushoz megyek, régen a faluban nem is volt ilyen ember, akihez a lelki problémáikkal fordulhattak volna, ők az énekkel oldották meg, az volt az orvosság. E köré épült minden – a népzene, a néptánc válasz volt az ünneplésre, de ugyanúgy a nehezebb napokban is megnyugvásra találtak benne. Ez vissza nem fog jönni, de életben tudjuk tartani.

D. Eszter: Más felületet kellett keresni, mert nem ugyanaz az életforma, a lányok nem fogják bokáig növeszteni a hajukat, a fiúk nem mennek katonának. Nem fog visszatérni, de az értékeket fenntartani lehetséges a táncház által (például), ami világszinten elismert, népszerű.

D. Levente: A táncházakba, amiket mi szerveztünk (a járványhelyzetet megelőzően) bárki jöhetett, nem kell feltétlenül még táncolni sem tudni, mert mindig egy kb. egyórás oktatással szoktunk kezdeni. Attól sem kell félni, hogy valakinek nem jut pár. Látszik, hogy sokkal gátlásosabbak lettünk, mint amilyenek a felmenőink voltak. Pont ezek a gátlások járulnak hozzá ahhoz is, hogy nem énekelünk annyit, nem énekelünk egyáltalán, még a saját gyerekünk előtt sem, pedig nincs olyan, hogy valaki ne tudjon énekelni. Ha kicsi kora óta valamilyen formában része az életének, ha a szülő énekel neki, vagy akár együtt is énekelnek, akkor olyan nincs, hogy később ne tudjon tisztességesen elénekelni egy dalt.

– Egyébként milyen zenéket hallgattok?

D. Levente: Én mindenfélét hallgatok szívesen, de semmilyen más műfajban nem találom meg azt, amit a népzenében.

D. Eszter: Nálam vezetés közben megy a rádió, a munkában (szerk. megj.: gyógytornász) megy a Spotify véletlenszerű slágerlista. Még azt sem mondhatom, hogy nem szeretném ezeket, de az tény, hogy egyik sem tudja azt nyújtani, amit a népzene ad. A népzene lelkülete, hangulata, teljesen más. Úgy érzem, hogy ezeket ismerve, és ezzel foglalkozva, én vagyok több.

Fotók: Szent László Egyesület/Facebook