Könyvbemutató: primordiális szakralitásról, otthontalanságról, oltalomról

Pikó Stefánia

Belényesi palacsintával és üdítővel kínálta Kemenes Henriette és édesanyja az érkezőket, amint elfoglalták helyeiket, ezzel a kis gesztussal, az őszintén barátságos megközelítéssel pedig pillanatok alatt egy átlagos eseményből egy olyat teremtettek, amelyen az emberek fesztelenül jól érezhetik magukat, ahol szívesen elüldögélnek, úgy, hogy a telefonjukat sem veszik elő közben. Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője, a beszélgetés vezetője is rávilágított arra, hogy milyen sokan eljöttek a könyvbemutatóra, ami amúgy nem annyira jellemző egy első kötetes szerző bemutatkozásakor. Egyetemi oktatók, évfolyamtársak, barátok, kollégák vettek részt az emlékmúzeum teraszán megszervezett eseményen, és mind szívesen hallgatták a beszélgetést.

A primordiális szakralitás szókapcsolatának boncolgatása elkerülhetetlen volt, ennek mindjárt az elején nekiveselkedtek. Jogos félelme lehetett a fiatal költőnek, hogyha ezzel a szókapcsolattal indítja kötetbemutatójának beharangozását, esetleg lesz, aki épp emiatt hagyja inkább ki. A primordiális szakralitás a verseskötet vezérmotívuma, amely hosszú ideig egy kis szürke cetlin Henriette fürdőszobai tükrén ékeskedett. Szerinte az ősrobbanás előtti időszak volt az, amikor volt még remény arra, hogy bármi megtörténjen, most viszont már olyan eseményekkel, tettekkel van tele az emberiség történelme, amelyeket már nem lehet jóvá tenni. A versek segítenek abban, hogy feldolgozza az olyan eseményeket, amelyekkel szemben egyébként tehetetlen.

A kötetben nagyon fontos szerepet játszanak az állatok, az otthontalanságot és oltalmat jelentő Odú mint cím sem véletlen – ezt Antal Balázs, a kötet szerkesztője ajánlotta. Mindamellett, hogy egy bensőséges, intim hang érzékelhető, személyes témákat, megélt érzelmeket dolgozva fel, egy-egy versben közéleti kérdések is felbukkannak, mérsékelten. Henriette ezzel kapcsolatban elmondta, nagyon fontosnak tartja azt, hogy az ember mindenre kíváncsi legyen, ami körülötte történik, és legyen empatikus. Kemény István, aki egyébként a szerző egyik kedvenc költője, így ír a fülszövegben: „Kemenes Henriette hiperérzékeny versei menedéket keresnek az élőlényeknek a fullasztóan szűkös világban, odút, ahol éppen elférünk (...)”. A versei menedéket keresnek, Henriette pedig közben igyekszik valóban menedéket nyújtani – jelenleg épp egy vak kiscicának, akiről felváltva gondoskodik az édesanyjával.

Nagyváradi költő

A szerző már a beszélgetés elején leszögezte: úgy gondolja, az alkotást az ember teljesen egyedül kell megélje, viszont ahhoz, hogy odáig eljusson, pótolhatatlan szüksége van az őt körülvevő közösségre, Nagyváradra. Nagy lokálpatriótának nevezte magát, aki mindig büszkén beszél arról másoknak, hogy nagyváradi. Most minden adott volna ahhoz, hogy Budapestre költözzön, ugyanis a párja jelenleg ott él, de úgy határoztak, hogy inkább ő fog Nagyváradra költözni, hiszen Henriette nem tudja elengedni városát.

Az Ady Endre Emlékmúzeum előtt tartani az első kötetbemutatót nagyon jó ötlet volt. Szemtanúi lehettünk egy már egész komoly szárnybontogatásnak, amelynek sikerességéről mintha épp Ady biztosított volna minket. Kemenes Henriette szárnybontogatása pedig arról biztosított, hogy az az ihlető varázs, amit anno Ady és Juhász Gyula is megérzett, még mindig jellemző Váradra, és még mindig születnek olyanok, akik érzik ezt, és ki akarják, jól ki is tudják használni.