„Mesterünk volt, akinek mindig a tanítvány volt a legfontosabb”

ERDON-összeállítás

A közelmúltban helyezték örök nyugalomra István Tibort, a nagyváradi Ady Endre Líceum volt matematikatanárát. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége által Ezüstgyopár-díjjal kitüntetett pedagógus életének 89., házasságának 64. évében adta vissza a lelkét Teremtőjének. Utolsó földi útjára május 7-én, kedden kísérték a Rulikowski temető Steinberger kápolnájából. A sír fölött olvasták fel az alábbiakban közölt búcsúszöveget, amelyet István Tibor egyik volt tanítványa, Sámi László írt az egykori osztálytársak nevében is. 
„Számolatlan a tanítványok serege, ennek egy kis csoportja nevében búcsúzunk most Tibi bácsitól, a Sztiótól.
Kiváltságosak voltunk és vagyunk, mert nemcsak az a sűrű három év jutott nekünk 1971 és 1974 között, mialatt infantilis éretlenekből talán félérettekké avanzsáltunk – mint elsőként verbuvált matematika osztály –, hanem az érettségink óta eltelt 50 év is, amit végigkísértek az egymás iránt érdeklődő beszélgetések, kölcsönös látogatások. Hálásak vagyunk a ránk-figyelésért, a helyén való szavakért, a táblára csapásért. Köszönjük, hogy számon tartott mindnyájunkat családtagokkal, munkahelyekkel, gyerekekkel, unokákkal együtt, és hogy mi is részesei lehettünk az Ő kiteljesedett, gyönyörű és példás életének. Mesterünk volt, akinek mindig a tanítvány volt a legfontosabb. Nemcsak matematikát plántált a kobakokba, de emberséget, magyarságszeretetet, gerincet, tartást is. Annyira fontosak voltunk neki, hogy képes volt végiglátogatni mindenkit, akit lehetett. Életünk végéig őrizzük ezeket az emlékeket, akárcsak az ajándékba kapott faragásokat, az örök-tevékeny székely ráadást a szellemi varázslatokra. 
Nótáskedvű társaságunk már megfogyatkozott, nem úgy muzsikálunk, mint hajdanán, néha egészen különböző kottákból dudorászunk Nagyváradtól Sepsiszentgyörgyig, Albertirsától Melbourne-ig, Budapesttől Dörgicséig, de lélekben összekapjuk magunkat, ha Rá gondolunk. Ő minden kottából jól olvasott, csak ránk hangolódva, személyesen, és mindenkivel másként. Nagykorúsításunkról saját magunk állítottunk ki papirost, ezzel is jelezve, hogy a IV.A kicsit rendhagyóan vált felnőtté. Mégis gyerekek módján elszontyolodunk, amikor útjára engedjük szeretett osztályfőnökünket a fel nem fogható dimenziók világába. Pedig biztosan tudjuk, hogy életével bizonyította a nagy tételt: »A szeretet soha el nem fogy!« Drága Sztió, Isten veled!”