Lengyel 20. századi zene szólt premierben a filharmóniában

Tóth Gábor

Kezdjük mindjárt a meghívott karmesterrel, Andrej Vesel ifjú horvátországi dirigenssel, aki a héten két koncertet is bevállalt a váradi filharmóniában. Egyébként először láthattuk itt, akárcsak a szólistát, Ioan Dragoș Dumitriut, a brassói filharmonikusok fiatal igazgatóját, aki így két zongoraversennyel is szolgált, csütörtökön és pénteken a váradi közönségnek. A másnapi, azaz a pénteki koncertről majd egy következő írásban szólunk.

Folytassuk azután a váradi filharmónia zenekarával, melytől a FestiFall-hoz való elrendelt csatlakozással sajnos precedensteremtő szakmaiatlan döntéssel két nap alatt sikerült két maratoni futást is kikényszeríteni, két koncerttel, hat művel, egy hét próbával, s akik ennek ellenére hősiesen helytálltak, konkrétan úgy, mint akik az életükért zenélnek. Olyannyira becsületesen és energikusan játszik mostanság a nagyváradi filharmónia zenekara, s néha szinte olyan jól, hogy igazán már nincs is mit hozzáfűzni a mostani igencsak ütős iramú évadkezdő őszi koncertcsokorhoz ilyen értelemben, főként hogy sok Beethovent és némi Mozartot is elővettek szeptember közepe óta. Talán csak annyi kívánkozik ide, hogy ez a nagyváradi zenekar már részben nem nagyváradi, s ez nem biztos, hogy követendő út… Kiváló zenekari kisegítők szerepelnek ugyanis itt rotációs üzemmódban hétről hétre csereberélődve (sorolhatnánk Marosvásárhelytől, Debrecenen át Bukarestig a jó kollégákat), de mindezzel csak ideiglenes alapot teremt a filharmónia a most épp jól hangzó alkalmi látszathoz, amivel nyerget ad a zeneintézményt „fenntartó” megye lokális spórolása alá, és megteremti hosszútávra saját instabilitását.

Térjünk vissza a Bécsben végzett Andrej Vesel munkájához, mely nagyon operatívnak bizonyult a zenekarral való kommunikáció tekintetében, szívvel-lélekkel, s ami fontosabb, hozzáértéssel, karakterrel, véleménnyel, történésekkel, dramaturgiával töltötte meg a közös munka nyomán születő zenét. Rég hallhattunk itt Váradon olyan nyitányt, ami valóban színpadi zeneként működik. Most igen. S ezt a közönség is érezte – figyelő csendből, majd vaskos tapsból erre lehet következtetni.

Ami a Rahmanyinov-művet illeti a szólista technikai kvalitásai tekintetében nincsenek kétségek. Nem is vitathatjuk, hogy mivel két művet is bevállalt egy hétre, nem volt könnyű feladata. Mindenesetre ez a Rahmanyinov, amellett, hogy karakterben száraz maradt, billentésben épp csak érintőfelületen mozgott. Nem volt benne kellő áradat, pedig Rahmanyinov egyik fő stíluseleme a „még, még, még…” Ráadásként egy bagatell következett, Mozart ún. Vajaskenyere (K. Anh. 284n).

Végezetül jött a nagy kihívás, a Váradon sosem hallott Lutosławski-concerto. Lutosławski Bartók tisztelője volt, egyértelműen hatott is rá a mi Bartókunk emigrációban született Concertója. Egyetlen váradi hárfával szólt kettő helyett ez a lengyel concerto most, de azért gondoskodtak a filharmóniában a kellő, további bőséges zenekari apparátusról, pl. négy trombita, négy harsona. Korrekt volt a darab előadása, sok divisi, rengeteg fifika, nem piskóta! Szakmailag helyt állt a csapat, de persze ilyen hirtelen jött esetben mindig maradnak hiányosságok is. Nem ecseteljük. Esemény volt a javából! Lutosławski e műve még a dodekafon és aleatorikus korszaka előtti „szelídebb” világából származik. Kapcsolódás az előző félidőhöz, hogy a lengyel mester még a háborús kényszerű bármuzsikálós időszakában írt két zongorára szintén Paganini-variációkat az egyébként is variációs 24. Caprice-ra.

Visszatérve a végén az elejére, jelzésértékűnek is vehetjük Verdi Nabuccójának koncertnyitó részletét a mostani időkben, ugyanakkor kelet-közép-európai közös tekintetben az is szép gesztus, hogy egy horvát karmester lengyel szerző darabját hozza a felerészben Bartók-terembe, miközben itt épp egy olyan városnapot ünnepel a többség, amit nem biztos, hogy Váradon mindenki magáénak érez.