Mártírlelkésze is van a réti református gyülekezetnek

Ciucur Losonczi Antonius

Jób könyve 27. részének első hat verse alapján szólt Isten igéje az ünnepi alkalmon. Prédikációjában dr. Pálfi József lelkipásztor arra hívta fel a figyelmet: emberemlékezet óta az egyház története tele van olyan jól, kevésbé vagy félreismert személyekkel, akik Istennel járó életpéldájukkal mindenkor tanítottak, bátorítottak. Akiket ismerünk, azok kapcsán pedig nem tehetjük meg, hogy ne emlékezzünk és emlékeztessünk rájuk. Az egykori gyülekezetszervező és templomépítő Szabó Lajos is ilyen, és éppen 70 esztendeje annak, hogy élete és munkássága szenvedő megpróbáltatásokba és méltatlan halálba torkollott. Az egyházközség korábbi lelkipásztoráról a korabeli isten- és embertelen kommunista önkényuralom időben „gondoskodott”, hiszen még halála után is, az öngyilkosság címkéjét ráragasztva, próbálta hosszú időre lejáratni, hitelteleníteni.

A választott igerész nem akar semmilyen erőltetett analógiát vonni vagy felállítani Jób és Szabó Lajos közt, mert tény, hogy miként minden emberi élet más és más, úgy a szentírásbeli főszereplők élete és helyzete is teljesen más volt, mint az említett lelkipásztoré. Viszont az is igaz, hogy a szenvedés és próbatétel örök kérdésköre, valamint a kitartásban és helytállásban hű magatartásuk kapcsán elkerülhetetlen egyfajta tematikus hasonlóságot észre nem venni. És bár mindketten egy adott időpontban és helyen élték az életüket, mindketten ugyanazt az egy és örökkévaló Urat szolgálták, akihez ugyanaz a hit és hűség kötötte őket jóban és rosszban, örömben és szenvedésben egyaránt, magyarázta az igehirdető.

Jób, minden körülmény ellenére, „csakazértis” kitartott Isten mellett. Noha elképzelhető, hogy személyes drámájában, nyomorúságában, elesettségében talán volt egy-egy olyan pillanata, amikor odáig jutott, hogy még a születése napját is átkozta, és sokszor lázongott, kiáltott, sírt is, de mindeközben mindvégig kereste az Atyát. Így tett Szabó Lajos is, aki 1901-ben született és 1953-ban halt meg a Duna-csatorna melletti Văcărești-i kórházban. Sokáig annyit tudtunk róla, hogy egy szerencsétlen, öngyilkos emberről van, holott a korabeli dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy ez a pletyka nem igaz róla. Tanulmányait Kolozsváron, Nagyváradon és Szegeden folytatta. 1925-től Nagyváradra került, előbb Sulyok István püspök segédlelkésze volt Újvároson, majd 1928-tól először segédlelkésze, 1931-től pedig megválasztott lelkipásztora Nagyvárad-Rétnek. Egy nagyon intenzív munkába kezdett itt, például imaházat épített (ez a második világháború végén az amerikai szőnyegbombázáskor megsemmisült), énekkart alapított, egyházi színdarabokat írt a színjátszó körnek, zsidókat próbált menteni stb. A háborút követő napokban egy ideig menekülnie kellett, mert a világégés alatt a leventéket is lelkigondozta. 1952-ben több más egyházi személlyel együtt ideológiai alapon letartóztatták, és őt is elvitték a Duna-csatornához dolgozni. A kórlapja szerint hasmenése volt a teljesen lefogyott embernek, akinek a gyomra és a belei teljesen összeszáradtak, és a kórházban a betegségébe belehalt 1953-ban. Mártírlelkésze is van tehát a nagyvárad-réti református egyházközségnek, közölte dr. Pálfi József.

A tiszteletes két másik hírt is bejelentett: önerőből rendbe tették az ötvenhatos emlékkövet, úgy ahogyan azt szerették volna, és korszerűen fel akarják újítani az emeleti Szabó Lajos termet. Az ünnepségen a váradréti ifjak szolgáltak zenés műsorral (felkészítette őket Kabai Kitty beosztott lelkész, Nemes Lujza presbiter, vallástanár és Márkus Zoltán kántor), megkoszorúzták Szabó Lajos emléktábláját, felléptek a Váradi Dalnokok és a Sztárai Mihály Kórus.