A lelkiismereten bukik el a birodalom

Pap István

Boris Vian a második világháború utáni francia gyarmati háborúk korszakában, 1959-ben írta meg Birodalomépítők, avagy a Schmürz című darabját, utolsó és egyben legjobb színpadi művét. A maga korában a darabnak konkrét politikai üzenete volt, a birodalomépítők a gyarmati háborúkat támogató szűk látókörű kispolgári családok voltak, de ennek az aktuálpolitikai rétegnek itt és most kevés jelentősége van, így a Nagyvárad Táncegyüttes előadása egy szimbolikusabb, általánosabb közegben mozog. Persze a mű központi eleme, jelképe megmaradt a mostani előadásban: ő Schmürz, ez a meghatározatlan, rejtélyes lény, aki még azt megelőzően felkúszik a színre, hogy az emberszereplők megjelennének, és majd csak akkor vonul le onnan, amikor már minden ember eltűnik vagy elpusztul.

Ki az a Schmürz?

Mondhatni közmegegyezés van arról, hogy Boris Vian titokzatos lényének a neve a német Schmerz (fájdalom) szóból származik, de ennél többet nem lehet határozottan állítani róla, azon kívül, hogy szimbolikus alak, a darab értelmezésének origója, minden egyes színrevitel értelme, eszmeisége aszerint változik, hogy miként értelmezik a Schmürzöt. Lehetőség van a kérdés nyitva hagyására is, ez a lehatárolatlanság különösen hatásos lehet a fluid 21. században, amikor nincs is igény a konkretizálásra, a racionális magyarázatra. Ezzel szemben a váradi előadás alkotói eligazítást adnak ebben a tekintetben: „Mindannyiunkban ott lapul egy alteregó, aki megszemélyesíti elnyomott vágyainkat, tetteinket, amelyekre nem vagyunk büszkék, de elfojtott lelkiismeretünket is. Ez a valami mindig ott van velünk, még azelőtt is, hogy mi megélnénk, átélnénk egy-egy pillanatot. Ez a valami – vagy inkább valaki – ő, a Schmürz” – fogalmaz a hivatalos ismertető, ezzel a pszichoanalitikai behatárolással szűkítve a befogadói értelmezési szabadságot. De ha a néző eltekint a beharangozótól, akkor előismeretek, előítéletek nélkül tekinti meg a Birodalomépítőket, ezáltal egy többrétegű, filozofikus művel ismerkedhet meg, és megkeresheti saját válaszait az előadás által felvetett problémákra.

Menekülés

Az alkotás alapállása menekülés: a háromtagú család plusz a cseléd rohannak egy meghatározatlan fenyegetés elől, és megérkeznek egy házba, ahol kialakíthatnák vagy esetleg folytathatnák valahol hátrahagyott kispolgári életüket. De nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ez reménytelen próbálkozás, egyrészt azért, mert meg kell osztaniuk a teret a Schmürzzel, ezzel az engem Louise Bourgeois óriáspókjaira emlékeztető szörnyalakkal, másrészt pedig azért, mert időről időre baljós hangok szólalnak meg, amelyek megrémítik a család tagjait, újabb menekülésre sarkallva őket. Az előadás a magánélet szűk birodalmát építő család pusztulásának a története, mely nem tud megbirkózni a fenyegetettségekkel. A szereplők rendszeresen bántalmazzák a szörnyalakot, aki mindezt tűri, nem üt vissza, vagyis visszataszító kinézete ellenére nem gonosz. De az őt bántalmazó emberek sem feltétlenül megátalkodottak, sokkal inkább a tehetetlenségükből fakadó lelkiismeret-furdalás készteti őket agresszióra. A klasszikus görög tragédiákhoz hasonlóan ugyanis a Birodalomépítők szereplői sem tehetnek semmit végzetük beteljesülése ellen: a család tagjai egyenként morzsolódnak le a mikroközösségből, míg végül az Apa egyedül marad a számtalan módon megkínzott Schmürzzel, és levonja a következtetést: mivel nem tudja elpusztítani a Schmürzöt, ezért neki magának és keservesen felépíteni próbált személyes birodalmának kell elpusztulnia.

Kedvező összkép

Györfi Csaba rendező-koreográfus a tőle már megszokott módon irodalmi művet alakított át a tánc nyelvére, ebben segítségére volt Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház igazgatója, ő az előadás dramaturgja. A táncszínházi műfaj nemcsak táncos, de színészi kvalitásokat is követel az előadóktól, különösen, ha irodalmi mű adaptációjáról van szó. Az Apát alakító Barabás Hunor és az Anyát játszó Kerekes Dalma-Gabriella maradéktalanul teljesíti ezt a kettős elvárást, de a lányuk szerepében látható Barkóczi Rékára és a Szobalányt játszó Krupár Lucára sem lehet panaszunk. Kiemelendő a Schmürzöt megtestesítő Törteli Nadin nagyon komoly fizikai megterhelést jelentő teljesítménye: a teljesen feketébe bugyolált, kezeire óriáskarokat erősített felszerelésben folyamatosan mozgásban volt a színpadon. Cristina Breteanu díszlettervező ütött-kopott, szegényesen kispolgári miliőt teremtett, és az általa tervezett jelmezek is ezt a közeget idézik meg. Boros Csaba zenéje az előadás hangulatának hullámzásait fejezi ki: a kedélyesebb, látszólagos nyugalmat árasztó hangzások baljós zenével váltakoznak. Az ismertetőben kicsit fellengzősen fizikai színházi őrületnek nevezett előadás jól átgondolt, hatásos produkció, a Nagyvárad Táncegyüttes művészi igényességének öntudatosan vállalt és megvalósított alkotása.