Verdi-operarészletek koncertje volt a váradi filharmóniában

Tóth Gábor

A koncertre meghívott vendégfellépők – a váradi filharmónia elmúlt két évének gyakori szokását követve – a Kolozsvári Román Nemzeti Operától érkeztek: David Crescenzi karmester, ottani művészeti igazgató (aki épp két hete is vezényelt itt), a szólisták közül a livornói Valentina Boi, az említett kolozsvári színpad gyakorta foglalkoztatott szopránja, Liza Kadelnic, a társulat állandó mezzoszorpránja, a váradi születésű Florin Estefan bariton, aki nemcsak a román opera szólistája, de egyben főigazgatója (ő három hete lépett fel legutóbb a filharmónia koncertjén). A kolozsvári sorban a kivétel Daniel Magdal tenor volt, aki a Bukaresti Nemzeti Opera szólistája és igazgatóhelyettese.

Nem volt Verdinek ezúttal semmilyen konkrét évfordulója, egyszerűen a csodás Verdiért önmagáért volt ez az operarészleteiből összeállított csokor. Ami David Crescenzi sűrű meghívását illeti, kifejezetten jótékony hatásúnak tűnik, mert bizony összerázta a zenekart, hogy minél jobb operatársulati csapatot faragjon belőlük mindössze alig néhány rendelkezésre álló próba alatt. Crescenzi ismét partitúra nélkül kommunikált. Mondhatnánk, hogy persze, itáliai operadirigens, de azért egyáltalán nem ilyen egyszerű Verdi nagyszerű összetett muzsikáját ilyen jól ismerni, nemcsak kívülről, de belülről is, és a precíziós munkához még lelkesíteni is az előadókat, átadni a kellő energiákat. Dacára annak, hogy mostanában leckekoncertekkel és extrahangversenyekkel együtt előfordul, hogy heti két-három műsorral négy-öt koncertet is le kell vonnia-fújnia ennek az egyre fogyó és gyakran változó összetételű zenekarnak, jó tudni, hogy ilyen energiatartalékaik is vannak – még ha intézményileg visszaélni ezekkel nem is túl szerencsés.

Ami viszont a szólistákat illeti, négyükből egyedül a mezzoszoprán (képünkön) volt Verdihez méltó. A többiek: egy kritikus pillanatokban erőből alulintonáló szoprán, egy hangszálain korcsolyázó, a magas regiszterekben gyakorta erőlködve elcsukló tenor és egy korához képest elfáradt-idős hangú bariton. Legszomorúbban a most negyven esztendős váradi Florin Estefanról mondom azt, amit, mert aki hallotta jó húsz éve, az tudja, mire volt képes pályakezdőként. Nincs direkt rálátás innen, Nagyváradról arra, hogy mi is zajlik a bukaresti nemzeti vagy kolozsvári román nemzeti operák színpadain, de a most meghívott szólisták bizony onnan jöttek, nem is akármilyen, hanem pl. vezető (főigazgató, aligazgató) pozíciókból, mindenesetre ha ott minőségileg ilyen erőlködés megengedett, az országosan elszomorító erre az egyébként csodálatos műfajra nézve. Az, hogy itt Váradon a filharmónia megengedi ezt magának, másként szólva ismét valamit beenged, amiről lehet nem is tudta előre micsoda, és ráadásul hangosan tapsol hozzá a közönsége, az meg sajnos itthon fáj.

De lássuk amit hallhattunk. A filharmónia hat Verdi-operából ígért részleteket, ehhez képest végül kettőből voltak, illetve másik kettőnek csak a nyitánya. Az énekesek teljesítményét hallgatva még az is megfordult a fejemben, hogy a szintén megígért Macbeth vagy az Ernani áriái esetleg azért maradtak el végül, mert a szólisták saját magukat hallva talán az utolsó pillanatban visszaléptek ezektől.

Egy mostani gesztusból, azaz annak hiányából úgy tűnik a nagyváradi filharmónia vagy nagyon sokra, vagy pedig egyáltalán semmire sem becsüli a közönségét. Előbbi esetben feltételezi, hogy operatársulattal nem rendelkező nagyvárosban mindenki Verdi-szakértő és ezért kívülről ismeri az összes lehetséges operarészletet, utóbbi esetben viszont még arra sem méltatja a publikumot, hogy a műsorlapon közölje vele magát a programot. Egy ilyen összetett operaválogatás-műsor közlésének hiánya nem mulasztás, nem hanyagság, hanem sértés, mely egyben jelzi, hogy mennyit jelent a zeneintézmény számára saját publikuma, melynek zsebéből a pénzt ugyan kiveszi a koncertjegyre, bérletre. Lássuk mégis, mit lehetett kihámozni abból, amiről nem tájékoztattak. Az első részben a kevéssé játszott Luisa Miller (az alapmű Schiller: Ármány és szerelem) nyitányát követően egy bővebb kivonatot hallhattunk A trubadúrból. Röviden: hogyan taszítsd a halálba félreértések nyomán hozott rossz döntéseiddel az épp megtalált fivéredet és az áhított szerelmedet. Itt voltaképp az első felvonás második jelenete zajlott először, Leonora cavatinája (Tace la notte), majd az ezt követő ropogós-kiadós tercett (Luna gróf, Manrico, Leonóra), folytatva a második felvonás második jelenetéből Luna gróf szomorkodásával Leonora kolostorba vonulása miatt (Tutto è deserto). Eztán szólt Manrico bosszúra hívó cabalettája (Di quella pira) a harmadik felvonásból, majd Manrico és Azucena kettőse (Non son tuo figlio) a második felvonás első jelenetéből, melyben Manrico új dolgokat tud meg saját kilétéről.

Szünet következett, amit műsor híján csak abból lehetett tudni, hogy a zenekar felállt a helyéről. A koncert második része A végzet hatalma nyitányával indult. Ezt egy Don Carlos-válogatás követte, benne családon belüli tiltott szerelem és szabadságharc ügye közötti fontossági dilemmával, hozzá udvarhölgyi cselszövéssel. Sorrendben megszólalt az első felvonás harmadik jelenetének kivonata Don Carlos és Rodrigo kettősével, a negyedik felvonás Eboli-áriája (O don fatale), a második felvonás zenekari előjátéka, majd a harmadik felvonás első részének első jelenetéből Eboli és Don Carlos duettje (A mezzanotte), végül ez Rodrigóval tercetté kiegészülve zárta a teljes jelenetet. Ráadás érlelődött, de nem lett.