Raszputyin, a bukott világmegváltó

Pap István

Mi lett volna, ha az orosz cári famíliához bejáratos Raszputyinnak az első világháború előtti időszakban megmutatkozott volna az emberiség egész huszadik századi története, és kapott volna két hetet az égiektől arra, hogy próbálja megakadályozni a világháború kitörését? Erre az érdekes gondolatkísérletre épül Szőcs Géza szövege, melyből Sardar Tagirovsky rendezett közel négy órás monstre színházi előadást a szatmárnémeti Harag György Társulattal. Meghökkentő felvetés, hogy éppen Raszputyint képzelte el a szerző a világ lehetséges megmentőjeként, de hát a művészetben minden lehetséges, így az is, hogy egy zavaros hátterű, buja álszerzetes legyen az emberiség lelkiismerete. Persze a darabban nem a negatív személyiségjegyei vannak kidomborítva – bár történnek utalások Raszputyin paráznaságára is –, a Rappert-Vencz Gábor alakította figura ugyanis egy joviális, dörmögő, szakállas Mikulásszerű bácsi, csak épp a ruhája nem piros.

 A nőket azért szereti, ez már az előadás legelején kiderül, amikor gálánsan osztogatja a lepelbe bugyolált gyönyörű vörös rózsaszálakat a nézőtéren ülő hölgyeknek, de nyomban ezt követően kiderül világmegváltó szerepe, amikor a kezében maradó fehér (torinói?) lepelt vagy (Veronika?) kendőt felmutatja, melyen Krisztus arcképe helyett a sajátja látható. Egyébként a Megváltó alakja mellett a vörös rózsa is fontos szimbólum az előadásban, ami jelképezi a szerelmet, a vértanúságot és a feltámadást is, de a darab elején felcsendülő Millió rózsaszál című könnyűzenei sláger „vérvörös takarója” a darab kontextusában a patakokban folyó vér, a mérhetetlen szenvedés metaforájaként is értelmezhető.

Utalásrengeteg

Az előadás utalásrendszere rendkívül szerteágazó, amelyben az ókori görög drámák karától kezdve Marcel Prouston át a már említett Millió rózsaszál című dalig sok mindenhez hozzányúltak az alkotók, akik egyébként rendkívül előzékenyek, mondhatni didaktikusak ebben a vonatkozásban, mert az utalások tömkelegét nem a nézőnek magának kell felismernie, hanem a háttérvászonra vannak kiírva az irodalom- és kultúrtörténeti felvilágosítások, és még a huszadik század zanzásított történelemleckéje is leolvasható onnan. Így a darab kap egyfajta dokumentarista jelleget is, ugyanis a fantázia szülte színpadi eseményeket a megadott tényszerű kultúrtörténeti információk magyarázzák, illetve helyezik kontextusba. A látványos, ötletgazdag színpadi alkotás hosszúsága ellenére sem unalmas. Köszönhető ez alapvetően Sardar Tagirovskynak, aki totális rendező, mert minden apró részletre odafigyel: nemcsak színészeket instruál, akik az utasításokat precízen végre is hajtják, de a fénnyel, a hanggal is játszik, abba is üzenetet, plusz hangulatot zsúfol bele. A rendező a nézők minden érzékére hatni akar, ezért az egész színházépületet játéktérré alakítja, a jelenlevőknek vodkát, kávét, pezsgőt szolgálnak fel a játék során, az első felvonásban tömjénfüstöt eregetnek, a második szünetben a női kar a Millió rózsaszálat énekli oroszul a bejárati előcsarnokban, hogy a közönség a szünetben se szakadjon ki teljesen az előadásból, a darab végén pedig a kakasülőről hull konfetti a nézők fejére.

Mivégre mindez?

Mindezek az ötletes megoldások azonban nem takarják el a darab fő hiányosságát: azt, hogy az érdekes és ígéretes gondolatkísérletnek nincs finalitása. Raszputyin küldetése (ez Szőcs Géza drámájának eredeti címe) tulajdonképpen egy képzeletbeli utazás: a főhős amolyan reinkarnálódott Csicsikovként sorban felkeresi Európa nagy uralkodóit – II. Miklós orosz cárt, II. Vilmos német császárt, Ferenc József osztrák-magyar császárt és királyt, V. György angol királyt –, akikkel holt lelkek helyett a békére alkudozik. Az első két felvonás ezeknek a látogatásoknak izgalmas, nem egyszer humoros története, ami felcsigázza a várakozásunkat, hogy az előadás végére összeáll egyfajta történelemfilozófiai kép, mert a produkció azt a benyomást kelti, hogy több van benne annál, mint amennyi az előadásból addig leszűrődik, ti. hogy a történelemben azért mennek rosszul a dolgok, mert minden uralkodó felelőtlen, szenilis vagy ostoba. Raszputyin küldetése végén Gavrilo Principet keresi fel a börtönben. Ez a találkozás is egy klasszikus orosz irodalmi toposzt idézett fel bennem, a Nagy Inkvizítor jelenetet, csak itt most Raszputyin volt az inkvizítor, Jézus helyét pedig a szintén egyetlen egyszer sem megszólaló Gavrilo Princip foglalja el. Csakhogy a színpadi találkozásból hiányzik a Nagy Inkvizítor jelenet filozófiai és etikai mélysége, az egész kimerül abban, hogy Raszputyin hevesen követeli Principtől, hogy tegye meg nem történtté az osztrák trónörökös ellen elkövetett merényletét. Szőcs Géza szövege itt véget ér, és nincs válasz arra a kérdésre, amit nemcsak a néző, de maga Raszputyin is feltesz a darab során: miért pont őt választották ki egy ilyen jelentős, de eleve kudarcra ítélt feladatra? Érezhette Sardar Tagirovsky is, hogy itt valami hiányzik, ezért hozzárendezte a szöveghez Raszputyin meggyilkolásának a jelenetét, hogy közben Nietzsche-idézetek hangozhassanak el, és hogy ezáltal kapjon a darab egyfajta történelemfilozófiai lekerekítést is, de ez inkább hatott szükségmegoldásnak, semmint alaposabban végiggondolt koncepciónak. Így a jól indult előadás olyan lett mint Raszputyin egész vállalkozása: egy túlfújt, emiatt kipukkanó lufi.