Reményt és bizalmat hoztak Váradra a debreceni filharmonikusok

Tóth Gábor

Remény és bizalom – ez volt a debreceniek koncertjének címe, ezt az üzenetet hozták el már puszta jelenlétükkel, azzal, hogy hosszas korlátozások után végre egy teljes szimfonikus zenekar jött vendégfellépésre a szomszédból. Egyébként egy március 22-én odahaza már játszott műsorukat hozták el Nagyváradra.

Tisztelet, amiért Somogyi-Tóth Dániel, a Kodály Filharmonikusok főzeneigazgatója, karmester-szólista kettős minőségben vállalta be ezt a zongoraversenyt, ennyiben Mozart korának előadói gyakorlatát idézte, és persze tisztelet a zenekarnak is a lekövetéséért. Különösen megnyerőek voltak a harmadik tételt indító kiélezett kontrasztok, valami már itt megmoccant abból, amit ez a zenekar tud, ha engedik. Kisebb részben sikerültek azonban jól a kamaravonós epizódok. Nagy öröm, hogy kortárszenei ízével is Mozarthoz mesterien illeszkedő kadenciát választott az első tétel végére Somogyi-Tóth Dániel, mint megtudtuk tőle, Anda Gézáét (1921–1976). A 20. század egyik legmeghatározóbb egyéniségű zongoraművészének születési centenáriumát tavaly ünnepelhette a zenei élet. Nyilván azt nem tudjuk, hogy Mozart hogyan adta elő a maga idejében utolsó előtti zongoraversenyét – sok részletet ráadásul kidolgozatlanul is hagyott a zongoraszólamban –, de szerintem azzal Somogyi-Tóth Dániel is tisztában van, hogy ezt a zenét kevesebb ideggel megtűzdelve lehet akár jóval pontosabban is közvetíteni, és akkor a megveszekedett tempóból egyszerűen csak megfelelően sebes tempó lesz, a hadarásból pedig megfelelően gyors közlés, ha ez a cél. Viszont pozitívum, hogy közel állt ez a túlenergizált interpretáció a jelenkor zaklatott bizonytalanságához, közelebb is, mint a koncert címében szereplő bizalomhoz.

Nem tudni, hogyan tartja karban vagy sem mostanság a váradi filharmónia a Bösendorfer-koncertzongoráját, de az utóbbi időben nem először volt fakó a hangszer diszkantja, ez biza sokat rontott Mozart csillogásán. Azt már a szervezők figyelmébe ajánljuk, hogy egy koncert szünetét valamilyen módon előre jelezni kell a közönségnek, de a zenészeknek sem árt tudni róla.

Szünet jött tehát, s utána a szimfónia (10-8-6-6-5 vonóskari alappal). Somogyi-Tóth Dániel karmesterként magaslatokkal meggyőzőbb volt: a dinamikai- és hangszínpaletta árnyalatai a nagylélegzetű, négytételes szimfónia részleteiben és teljes ívében is átgondoltan megvalósítva teremtettek távlati kontrasztokat, a legapróbb részletek is megvilágítottakká váltak. Ki gondolná, hogy az e-mollnak ilyen zenekari fénye lehet? A második tételben éteri bensőségek tárultak fel, ebben igazán benne volt a honvágy, a haza átölelése, ilyet tényleg csak az tud írni (esetünkben Dvořák New Yorkból), akit zsigereiben kínoz, hogy nincs „otthon”. Természetesen gratulálunk a kiváló emblematikus angolkürt-szólóhoz is Kiss Hajnalkának. Telt tónusú vonósok, szikrázó, de ahol kell puha rezek, kulturáltan intonáló fák szóltak, kifinomult szólamközi egyensúlyok. Nagy kár, hogy a váradi filharmónia valami titokzatos okból épp ugyanaznap estére szervezte a szomszédos színházba ún. rendkívüli koncertjét, nehogy véletlenül pl. valamelyik zenészének (azért akadt néhány kivétel) lehetősége legyen nyugodtan belehallgatni a debreceni kollégák minőséget képviselő hangversenyébe, és szakmán túl esetleg közösségileg is találkozni…

A debreceniek vendégjátékára szűk másfélszáz főnyi közönség gyűlt össze a 475 férőhelyes Enescu-Bartók teremben, úgy 50–70-nel kevesebb, mint mostanság a váradi filharmónia koncertjein. Vastaps szólt, ráadás(ok) nem. A debreceniek viszont úgy térhettek haza, hogy most már tudják, a váradi publikum olyan lelkes zeneértő, hogy minden egyes tételt külön-külön is megtapsol.

Fotók: Alexandru Nițescu