Kortárs jazz szólt a Moszkvában

Tóth Gábor

A Mike Parker’s Trio Theory zenélt május 20-án, péntek este a nagyváradi Moszkva Kávézó alagsorában. A jazz-trió nyolc várost érintő erdélyi turnéjának első állomása volt Várad. Mike Parker – bőgő (New York/Krakkó), Sławek Pezda – tenorszaxofon (Krakkó), Frank Parker – dobok (Chicago) hármasa 2014-ben alakult, 2018-ban jártak itt legutóbb. Az előzetesen meghirdetett 20 órai kezdés helyett 20.30-kor indult a koncert, addigra szépen benépesedett és el is levegőtlenedett a pincehelyiség, ebből érdekes módon épp a szaxofonos nem csinált különösebb gondot, a bőgős viszont láthatóan annál inkább nehezen viselte, még a hangszere is izzadt, többször is hangolt. Mindenesetre így is kétszer háromnegyed órát játszottak odaadással. Az első részben elhangzottak újabb számaik is, de a műsor gerincét a Shiny Objects, Dark Places (2018) és az Alive Out There (2016) c. albumaik darabjai adták, nyilván a koncertre szabadjára engedett hosszas improvizációs szakaszokkal belsőleg kibővítve. A mostani Trio Theory Mike Parker bőgős korábbi, több fúvóst megmozgató Unified Theory csapatából lényegült trióvá – az „egyesített elmélet” ötletpárhuzam fizika és zene között, Mike saját szerzeményeiben keresi az őt ért számos stílushatás egységesítésével a világ teljesebb megértését. A jelenkorban mindinkább káoszba csúszó rendhez is nagyon találó az a poszt-bop alapkoncepció középúton a klasszikusan zárt forma és a teljesen nyitott free-jazz között, amivel strukturálisan a kontrollált szabadság látszólagos ellentmondásának útján reflektál az agitált világra zenéjében a trió. Ez a kontrollált szabadság ráadásul ismerős lehet számunkra a közelmúltból is. Mondanivalójuk tehát akadt bőven a zenészeknek. Az első részben megszólalt négy 10–15 perces számuk felépítése egységes volt: bemutatott téma, azt fokozatosan hiperbolikus őrületbe toló improvizációk láncolata, majd hirtelen hatásvisszafogással jött témakonklúziók. Itt hangzott el egyebek mellett a 2018-as lemezindító Goldfingers és a 2016-os Kobra Kai Dance Remix. A szünet utáni blokk már egyetlen végtelen számmá összefűzött, érzelmi határokat alul-felül feszegető hullámvasút volt, megszólalt benne a szellemes Pociąg do Pezda (Vonattal Pezdához) és az Arctica is. Ismét metaforákkal találkozhattunk, a vonat itt szimbolikus utazással vitt a szaxofon provokatívan nyitó ördögi bővített kvartjaival a mélybe, majd az őrület utáni konklúzióban megenyhült tükörtémával felfelé röpített lágy tercekkel. A világ megértésének nehézbatyus útkeresése a zenészekre váró fárasztó turné utazásaira is rímelt. Utazás volt az Arctica is, egy tükörsémája, ellenstruktúrája az eddigi számoknak, ahol épp az improvizatív középrész hozott megnyugvást, a bőgő samplerezéssel egymásra vett csúszkáló felhangokkal különös mágikus, meditációs világba avatta be hallgatóit. A zenei arkhékra redukált anyagban megvilágosodást nyert, hogy még az ősrobbanás előttről rokon a dünnyögő pásztorfurulya, a didzseridu és a hőmi, de végül megint ott kopogtatott a katonásan ritmizált kötelező rend. Az Arctica önmagában is reflektált rá, hogy talán a világvégén van a megoldás-megnyugvás, de amint odamegyünk, káoszba döntjük azt is – a zen-jég nyugalomból nem mellesleg vált ki pl. a hörgő szaxofon szőrös hangja, akár egy agonizáló fókáé. Átütő, máskor líraian kifinomult, néhol impresszionistáktól is „megfertőzött” szaxofonjátékhoz, nagyon stabil dobháttérhez és koncepciózus bőgőkezeléshez gesztusszerű zenei eszköztárral való formálás adta a hozzávalókat. A pincelevegős kifáradás után nehezen bevállalt ráadásban végre elmosolyodott az eddigi komolyság, egy teljesen konvencionális hard bop világba csöppentünk, latinos groove-val: Sonny Rollins St. Thomas c. aforisztikus-szellemes sztenderdje szólt.