Diktátortangó: a tanulság mindenkié

Kiss Endre József

Fábián Tibor: Ceaușescu elvtárs, pajtás című szatirikus regénye (Tortoma Kiadó, Barót, 2021) lebilincseli az érett korú olvasót. De talán az ifjabbakat is. Az arányosan szerkesztett, megragadó stílusban megírt hét fejezet ugyanis a román diktátor tündökléséről és bukásáról beszél, de teszi ezt a humor mindenki számára rokonszenves eszközeivel. A korszakot megélők az annak idején szájról szájra terjedt történetekre ismerhetnek rá, ám a hitelességüket itt az oknyomozással feldolgozott háttér biztosítja. A szerző ugyanakkor él az írói szabadságának az eszközeivel. A szatirikus előadásmód azokat is szórakoztatja, akiknek nincsenek tapasztalataik ebből az időből. A tanulság pedig mindenkié.

A cím – magyar vonatkozású párhuzamként – Rákosi Mátyás személyi kultuszát idézi. Miközben Ceaușescu - a „Kárpátok géniusza” – emberi vonásaival, személyes dolgaival egészen közel kerül az olvasóhoz, rajta keresztül lelepleződik a diktatúra jelenségvilága és szembesülünk a mindenkori diktátorok jellemző vonásaival. Ez az egykor százezrek és milliók számára félelmetes, fájdalmas sorsokat, gyötrő emlékeket idéző korszak lépésről-lépésre megsemmisül a humor szorításában megtestesítőjével – a diktátorral – együtt, miközben kimondatlanul is bevésődik az olvasóba a tanulság: soha többé diktatúrát sem itt és sehol a világon! A kötetnek azonban nemcsak a múltra vonatkozó mondanivalója, hanem mai üzenete is van. Erre – többek között – három kitűnő tanulmány hívja fel a figyelmet (Nánó Csaba, Mersdorf Ilona, Kristály Lehel) a kötetben.

Közép-Európában, a diktatúrából szabadult országokban a polgári, demokratikus vívmányok kiteljesedését akadályozza a diktatórikus jelenségvilág, amellyel a közélet egyes politikai csoportjai napjainkban nosztalgiáznak. Nem kérdés, hogy hatalomra kerülésük esetén ez a jelenségvilág csak erőteljesebb lehet. A folyamat egyet jelent a demokratikus lehetőségek eljátszásával, a társadalom megosztásával, a belső férgesítésével, részleges vagy teljes visszaeséssel egyfajta parancsuralmi rendszerbe. Sajnos nem feltételezéseket emlegetünk csupán, mert itthon az átmentett és hatalomba törekvő posztkommunista réteg, a nyugaton pedig a terjedő neomarxizmus, a kommunizmus népszerűsítése ütötte fel a fejét – persze azok körében, akik sem Közép-Európában, sem keleten – például Észak-Koreában – nem tapasztalták meg azt, hogy mindez mit jelent a gyakorlatban. És máris együtt jár azzal, hogy nyugaton tilos a diktatúrák bűneiről szólni, emlékhelyeket lehet elpusztítani, szobrokat cserélni, megint átírható a történelem és kettős mércével – vagyis erkölcstelenül – ítélhető meg a haladónak mondott liberális és a maradinak elkönyvelt konzervatív gondolat és cselekedet. Ugyanazért a mulasztásért, tévedésért, bűntettért az előbbi azonnal fölmenthető, az utóbbi pedig feltétlenül elmarasztalható.

A maradék Magyarországon – és némely szomszédjánál – ugyancsak előfordul, hogy a nemzetellenesség nemzeti ruhába és színekbe öltözik. Hazafias felhanggal kisajátít egy területet, azután mindent elkövet, ami csak a nemzetellenességbe belefér: ahol lehet, egymás ellen fordítja a honfitársakat, országos célokat igyekszik meghiúsítani, nemzetközi erőket mozgósít a nemzeti oldal ellen.

Visszatérve a könyvre: miközben szórakoztat, a szívünkre helyezi, hogy figyeljünk a parancsuralom felé haladó folyamatokra, a leendő diktátorokra, s vegyük észre és csírájában védjük ki a jövőnket megrabolni készülő, antidemokratikus próbálkozásaikat. Mi – a történelmi tapasztalataink alapján – sohasem engedhetjük meg azokat az ideológiai kilengéseket, amiket a nyugati civilizáció ma megenged és azokba a zsákutcákba vezeti a népeit, amelyekbe bennünket egyszer már felelőtlenül beletaszított, s amelyekből nekünk éppen elég volt – Isten kegyelméből és segítségével – kiszabadulni.

(A szerző a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárának volt igazgatója.)