„A magyarság megmaradása a motivációs erő”

Pap István

– 2021-ben a Mount Everest meghódítását tűzte ki célul. A terv ezúttal nem sikerült. Mióta vágya feljutni a világ tetejére? 

– Úgy éreztem, hogy meg szeretném próbálni, és a tavaly megadatott a lehetőség, hogy megkíséreljem megmászni, ráadásul magyar ember oxigénpalack nélkül még nem jutott fel a Mount Everestre, ez is motivált. Ez továbbra is nagy kihívás számomra, ugyanakkor nagyon sok olyan hegy van még, amelyek alacsonyabbak, de technikailag nagyon nehezek, és emberek még nem jutottak fel rájuk. Szeretnék minél több ilyen nyolcezresnél alacsonyabb, de nehéz hegyet megmászni.

– Hogyan dolgozza fel azt, hogy nem sikerül valami, amibe pedig nagyon sok munkát belefektetett, mint most, amikor az Everest-csúcstámadás csak kísérlet maradt? 

– Ezeket elfelejti az ember. 

– A sikertelen Everest-támadás után 2021 októberében megmászta a Dhaulagirit, a világ hetedik legmagasabb hegycsúcsát, ezzel mintegy kárpótolta magát. Mi a legnehezebb az ön számára egy magashegyi expedíció során? 

– A magas hegyekben a legnagyobb kihívás oxigénpalack nélkül felmenni. Ha valaki oxigénpalackot használ, akkor egy olyan burokban van, ami által úgymond lecsökkenti a hegy magasságát, a test sokkal alacsonyabb magasságot érzékel. Oxigénpalackkal és egy-két serpa segítségével bárki meg tudja mászni akár még az Everestet is. Én serpák és oxigénpalack nélkül mászok, teljesen saját erőből akarom teljesíteni a nyolcezreseket, ez a legnehezebb, és számomra ez az igazi kihívás. 

– Hogyan készül fel egy magashegyi expedícióra?

– Nagyon sok edzéstípus és edzésprogram létezik. Nagyon sokat kell futni. Az ideális a több mint száz kilométer futás hetente, hétvégenként pedig túrázni kell, hegyet kell mászni. Én inkább erdőben szoktam futni, és igyekszem minél több ultramaratonon részt venni. Azon kívül teremben kell mászni, valamilyen rendszeres erőnléti edzést kell végezni. Nagyon fontos a tapasztalatgyűjtés: a túrázás a hegyekben, emellett nagyon hasznos a túrasífutás, a jégmászás. Az edzés, a felkészülés egész évben tart. Olyan nincs, hogy egy hónapig nem járok futni, mert egyből leépülök. Arra is vigyázni kell, hogy ne hízzon el az ember, egészségesen táplálkozzon, de nekem nincs különösebb étrend-programom. 

– És mennyi pihenőt enged meg magának egyegy expedíció után? 

– Hazajövök, jól kialszom magam, és kezdődik minden elölről. 

– Eddigi expedíciói során volt-e halálközeli élménye? 

– Nem volt, de nem azért, mert különösebben bátornak tartom magamat, hanem egyszerűen azért, mert szerintem nem kerültem olyan helyzetbe. Vannak emberek, akik mindenben olyan nagy veszélyt látnak, de én nem. A Mount Everest-expedíció során például egy lavina is ránk zúdult a kettes táborban, pedig az elég lavinamentes övezet, ezért is lepődtem meg, de félni nem féltem akkor sem. Az igaz, hogy a hegyen bármi bármikor megtörténhet, de nem volt halálfélelmem soha. 

– És mit csinál, amikor nem hegyet mászik, és nem edz a következő expedícióra? 

– Építész vagyok, dolgozok, tervezek, ebből élek. 

– Mi a legfőbb motivációja, ami felviszi a rendkívül magas hegyekre? 

– Egyrészt az, hogy ez egy nagy feladat, amit meg kell csinálni, és egy sportteljesítmény is. Ma már mindenre van motivációs előadás, de olyan motivációs tréningek nincsenek, amelyek arra ösztönöznék az embereket, hogy maradjanak meg magyarként az elszakított területeken. Vannak jó példák, mint Böjte Csaba testvér, de én a sportteljesítményt és a nemzeti öntudatot akarom ötvözni, ez a kettő az én fő motivációm. Ezért is viszem fel az általam meghódított hegyekre a magyar lobogót is. 

– Szokása szerint a Dhaulagirire is felvitte a Nagyvárad-feliratú zászlót. Milyen visszajelzések érkeztek önhöz az évek során erre a gesztusára, erre az üzenetre? 

– Úgy gondolom, egyre több a pozitív visszajelzés, egyre többen érzékelik, és fontos nekik ez az üzenet. Nem lehet megváltoztatni a negatív demográfiai trendeket, főleg az elszakított területeken, de azért én úgy gondolom, hogy az én gesztusom egy lámpa az éjben, vagy ez is egy kis tégla a megmaradás falában. Én felvállalom, hogy magyarként utazok ki az ilyen expedíciókra. Lehet, hogy sokaknak elég zavaró ez, főként a többségi nemzetnek, hogy egy nekik nem tetsző gesztust csinálok azzal, hogy magyar lobogót teszek ki, de ez nem valaki ellen, hanem valamiért van. Ha megmutatod ezt egy románnak, akkor nem örül neki, de nekem se tetszik sok minden, ami ebben az országban van, és amit én teszek, az ezekhez a dolgokhoz képest semmi. De vannak nagyon jó román barátaim, akiket egyáltalán nem zavar, hogy a magyar zászlót viszem fel. 

– Miért annyira fontos önnek, hogy Nagyváradot, a nagyváradiságot is kiemelje, amikor felér egy-egy nyolcezresnél magasabb hegycsúcsra? 

– Azért, mert harminc év alatt megfeleződött a váradi magyarság, és ha ez a tendencia folytatódik, az nem jó. Az igaz, hogy a többségi nemzet is csökken, és így valamilyen szinten relativizálódik ez a csökkenés, de rajtunk múlik a sorsunk és a jövőnk, ez kellene legyen a mondandója ennek a zászlónak. 

– Mi a következő expedíciós terve? 

– Meglátjuk, hogy mit hoz a jövő. Ez attól is függ, hogy mennyi pénz gyűl öszsze, és hogy mennyi idő, energia lesz edzeni, de konkrét terv még nincs. Az Everest standard utat is szeretném teljesíteni, de mint már említettem, vágyok arra, hogy alacsonyabb, de nehezen mászható hegyeket is meghódítsak. Ilyen szempontból van bőven miből válogatni. De egyelőre még a nyolcezer méternél magasabb csúcsok meghódításával próbálkozom, ezek teljesítése a figyelmet is jobban rátereli a hegymászóra.