Félretájékoztató turistatájékoztató

Pap István

A Fő utca történetét ismertetik három nyelven – román, magyar, angol – azok a tájékoztatók, melyeket a nagyváradi korzón helyeztek ki a turistákat útba igazító irányjelző táblák alá. Az Úri utca kereszteződésében kihelyezett táblát szemügyre véve azt tapasztalhattuk, hogy a múltátalakítás (hogy azt ne írjuk, hamisítás) még ezt a rövid, alapvetően turistáknak szánt tájékoztatót sem kíméli. A húszsoros magyar nyelvű szövegből idézzük a következő részt: „Az utca vonala a színház (1899–1900), illetve a Bazárépület felépülését követően rajzolódott tovább, ekkor nyílt ugyanis lehetőség az utcafront 9,9 méterről 16 méterre való bővítésére. Ez a fejlődési szakasz az első világháború kitörésével véget ért. Innentől kezdve az út fegyelmezett, egyházi jellegét fokozatosan elveszítette, struktúrája egy részének helyét a kor gazdag, befolyásos családjai által épített pazar, kifinomult stílusú paloták vették át. A Moskovits, Stern, Weiszlovits, Rimanóczy és sok más váradi család felemelkedéséhez és társadalmi státuszának megerősítéséhez nagyban hozzájáruló paloták szépségükön túl különféle kereskedelmi tevékenységeknek, illetve ügyvédi irodáknak és orvosi rendelőknek adtak otthont.”

Nos, a fenti szövegből első, és többszöri olvasatra is az érthető, hogy a Fő utca impozáns palotái az első világháború után épültek, és a felsorolt családok is az első világháború után, azaz az impériumváltás után emelkedtek fel. Nézzük a konkrétumokat: a Stern-palota építési éve 1904–1905, a Fő utcai Moskovits-palota és Rimanóczy-paloták is 1905-ben épültek, az Apolló palota 1912–1914 között készült el, a Weiszlovits család tulajdonába került, ma Park-szálló néven ismert ingatlan a 18. században épült, és az új tulajdonosok 1914-ben alakították át szállodává. De persze lehetne említeni a Fő utcát lezáró Poynár-házat (1907), vagy az út másik, vasútállomáshoz közeli részén lévő Darvassy-palotát (1911) és Gerliczy-házakat (1906, 1908) stb. Ismereteink szerint a Fő utcai impozáns paloták és polgári ingatlanok közül a római katolikus egyház által építtetett Szent Imre-palota (1925) és a Klobusiczky-ház (1926) épült az impériumváltás után, és ezzel le is zárult Nagyváradon a bérpalota-építkezés. Ha pedig megemlítjük az 1900-ban épült egykori pénzügyi palotát is, ami ugyan nem polgári építmény, de a Fő utca talán legimpozánsabb épülete, akkor nyilvánvalóvá válik hogy az utca – amúgy pedig az egész belváros – képét és struktúráját meghatározó jelentős ingatlanoknak szinte mindegyike már az első világháborút megelőzően megépült. A Fő utca és a belváros arculata legközelebb már csak a kommunista rezsim beköszöntével módosult jelentősebb mértékben, nem előnyére, tehetjük hozzá nyomban.

A fentebb felsorolt tények jelzik, a történelmi ismereteink pedig igazolják azt, hogy az impériumváltás után éppen hogy megszakadt az a hihetetlen fejlődés, ami a várost és azon belül a váradi polgárság életét jellemezte a világháborút megelőző évtizedekben. Nagyvárad az új állam kereteiben határszéli, gazdasági és kulturális szempontból is marginalizálódott várossá lett, és ez a megtorpanás tükröződött a város építészetében is. Persze érthető, ha a nagyváradi önkormányzat nem szívesen ír ki ilyesmit, de el nem fogadható a tények megmásítása a történelem elmesélésben. Ismerjük a mondást, hogy a történelmet a győztesek írják, de szeretnénk hinni, hogy Nagyvárad olyan hely, ahol túl lehet lépni ezen a szemléleten. A szemlézett húsz sor alapján úgy tűnik, hogy ez még várat magára. Így hát addig is, amíg ez megtörténik, jó, ha a turisták más információforrásokból is tájékozódnak, ha Nagyváradról akarnak megtudni valamit.