Raáb Rudolf, az „ócskapiaci zarándok”, műgyűjtő emlékére

Márton István

Telefonon beszélgettünk legutóbb, megnyugtatott, jól van, nem kapta el a koronavírust, unokahúga mindennel ellátja. Miután mindezt kimondta, Arany Jánost szavalt. Csak úgy, a telefonba… Megnyugtatott! Ezek szerint jól van – gondoltam. Elbúcsúztunk, majd ha már lehet, találkozunk. Akkor még nem tudhattam, hogy utoljára beszéltünk.

Ismeretségem a műgyűjtővel, az „ócskapiaci zarándokkal” akkor kezdődött, amikor a nagyváradi főutcán az Orsolyák ingatlanegyüttesét – felújítás céljából – a kedves nővérek rám bízták. Szakmabeli lévén, számomra e hatalmas épületegyüttes külső homlokzatának kimunkálása nagy kihívást, óvatosságot, odafigyelést jelentett.

Egy ilyen feszült alkalommal kopogtak az ajtómon. Kissé félszeg férfihang:

– Itt tetszik lenni?

Ki se mondtam, igen, már nyílt is az ajtó. Csak a későbbiekben derült ki, ő az egyik nagyváradi műgyűjtő nagyság… Raáb Rudolf. Éppen ezért hozzám, lélekben, szenvedélyben közelálló volt.

– Tisztelt úr, fogtechnikus vagyok – mondta –, beázott egyik helyen a fogászat, kérném megnézni.

Azzal sarkon fordult, máris elment.

Sürgősen kijavíttattam az épület tetőszerkezetét, s örömmel adtam tudtára, „túl vagyunk a javításon”. A fogászati laboratóriumban – ahol dolgozott –, bejelentésemre verssel válaszolt, akár egy színész… Lélektanilag csupa illúzió volt a miliő, szinte nem is tudtam követni szavát, mert mindenütt a falakon régiségek. Tátottam a szám, versmondását már nem is figyeltem. Csak az tűnt fel, amikor a végén finom eleganciával ezt mondta:

– Tisztelt úr, ez Arany János idézet volt…

Félretéve nagy költőnket megkérdeztem: ön műgyűjtő? Mire – kihúzva magát – rávágta: „Ócskás”…

– Á, ócskás? Tehát… ön is ócskapiaci zarándok…

Kissé elhallgatott, ekkor esett le, mit is kérdeztem. Láttam, imponált az a szó: „zarándok”.

– Igen, az vagyok. Igaz, most már ritkábban megyek ki az ócskapiacra. Tisztelt úr, tudja, a korom…

– Öreg az országútja – vágtam közbe –, ön fiatal és bohó!

– Nem úgy tetszik gondolni: „bohóc”, ennyi limlommal?

Válaszára kissé megtorpantam, mert én is szeretem a régiségeket. Hisz’ rengeteget lehet tanulni egy-egy kiveszendő tárgyból, eszközből, könyvből… Élénken emlékszem, zsebéből római pénzérméket vett elő, amit csak úgy rám tukmált. Valósággal „lefizetett”, mert meghallgattam, s némi pátosszal átéltem „ócskás” voltát. Aztán visszavonult munkaasztalához, folytatta az elkezdett fogpótlás további kimunkálását.

Teltek a napok, szüneteimben néha betértem hozzá. Volt, amikor ő jött be hozzám. Addig-addig, amíg lassacskán az irodámat „ócskaságokkal”, egykori használati tárgyakkal ki nem „tapétázta”. Természetes, rokonlelkű lévén – szintén ócskás – hagytam, csak tegye fel a falakra… Azután meghívott, látogassam meg lakásán, ismerjem meg, mi is van az otthonában. Elmentem. A tömbház utolsó emeletén volt egy három- és egy négyszobás lakása. Már a lépcsőház utolsó szakaszának egy része arról árulkodott, a látogató különös múzeumba csöppent. Ugyanis minden helyiség dugig régiségekkel… Még az illemhely fala is. Az idelátogatónak különösen vigyáznia kellett, miként közlekedik. A mennyezetről is lógnak a ritkaságok, különlegességek. Ezek között az „ócskaságok” között élt a tiszteletre méltó és nagyon kedves Rudi, aki nemcsak a régiségeknek élt, szerette a humort, egyáltalán az életet. Rokonai ugyan vannak Nagyváradon, lánya fogorvos, ő családjával valahol Németországban.

A Vasárnapi Újság 1862. számában Jókai így fogalmaz, egyben hívja fel felületes figyelmünket: „(…) Napjaink feladata minden téren összegyűjteni azt, ami sajátunk. Azt, ami nemzeti életünk alakító része. (…)”

Bár Raáb Rudolf nem tudott erről a nagyszerű Jóka-idézetről, de átérezte mindazt, amit nagy írónk mondott. S így, e célnak szolgálva, összehozta nagyszerű gyűjteményét.

De az élet véges.

Sok töprengés után kialakította e kiváló gyűjtemény jövőbeli sorsát. A teret biztosító Nagyváradi Római Katolikus Püspökségre bízta nem kis értékű vagyonát. Így ott majd a tisztelt látogató szembesülhet gyűjteményével, a fejlődés különböző fázisában kialakult ódivatú használati tárgyaival. Tárgyak, amelyeket annyit forgatott a kezében, kijavított, használhatóvá varázsolt…

És ilyenkor eszembe jut Csinszka. Boncza Bertuka. Ő is ócskás volt, csak kevesen tudják róla. Szerette a régiségeket, amihez a csucsai kastélyban hozzászokott. Amikor elhagyta Csucsát és Adyval Budapestre költözött, eladta kastélyukat – Octavian Gogának. Egy bunda áráért (az infláció miatt!). Kevés bútort sikerült Budapestre mentenie. Nosztalgiából a Veres Pálné utcabeli lakását, ingatlanát úgy rendezte be, emlékeztesse Csucsára. Ezért eljárt a régiségkereskedőkhöz, még az ószerre is. Ott is vásárolt. Társaságából meg is jegyezték, milyen szép lakásuk lett (Hatvany Lajosné).

Raáb Rudolfnál élmény volt találkozni különböző divatjamúlt tárgyakkal. Már csak múzeumokban lehet, mert a modern világ már nem így működik… „Egy ócskás” másként áll ezekhez a tárgyakhoz. Becsüli a régi technikát, amivel beszerzett tárgyait előállították. Legyen az egy hatalmas várlakat, vagy egy barokk óra, esetleg elefántcsont szivarvágó. Elgondolkodik a kivitelezés furfangján. Tűnődése e tárgyak felett, idős, csöndes magányában – számomra – örökké egy csodálatos könyv, Fiziker Róbert A legendás borostyánszoba című műve bevezetésének első mondatát csalogatja elém: „A furcsaságok és az egzotikumok gyűjtése mindég az uralkodók kedvelt elfoglaltságai közé tartozott.”

Raáb Rudolf, a műgyűjtő, nem volt uralkodó! Hanem egy alázatos, igen tisztességes, a szegényekkel sokszor segítőkész ember. Így lelke az uralkodókénál sokkal gazdagabb lehetett… Kedves voltod, figyelmességed, tudásod, humorod sokunknak hiányozni fog.

Drága barátom, nyugodj békében!

Raáb Rudolf temetési szertartására 2020. december 8-án, kedden, 13 órakor kerül sor a nagyváradi Rulikowski temető Steinberger-kápolnájában.