Szemelvények Nagyvárad sakktörténetéből

Dr. Fleisz János, Makai Zoltán

A sakk régóta az emberiség egyik legnépszerűbb játéka, melynek szabályai ugyan jelentősen átalakultak, két alapvető eleme azonban (a stratégia és a taktika) változatlanul izgalomban tartja híveit és mozgásba hozza elméiket. A sakkozás korunkban is érdekes jelenség. Tömegeket vonz, mint játék, mint amatőr szórakozás és a szabadidő eltöltésének eszköze. Ugyanakkor kemény sport is, ahol gyakran komoly pénzdíjakért, különböző bajnoki címekért küzdenek meg. Vannak, akik a művészethez, mások a tudományhoz, filozófiához kötik, számos országban fontos helyet kap az oktatásban, de az interneten elterjedt online sakk által milliók fedezhetik fel a sakkban való gondolkodás örömét. Ugyanakkor a sakk mára már egyértelműen az emberi művelődés részéve vált.

A sakk története a legendák világába nyúlik vissza. A kutatók többsége szerint első ismert változata Indiában alakult ki mintegy másfél ezer évvel ezelőtt és arab közvetítéssel jutott Európába, térségünkben is viszonylag hamar megjelent. Hiteles történeti források szerint, 1335-ben Károly Róbert magyar király Luxemburgi János cseh királynak a visegrádi tárgyalások alkalmával egyéb ajándékok mellett egy sakk-készletet is adott. A későbbi időszakban a sakk hosszú fejlődési folyamaton ment keresztül, esetünkben ennek csak a helyi vonatkozásaival foglalkozunk.

A sakkozás Nagyvárad művelődésének is szerves része. Városunknak jelentős és régi hagyományai vannak, mint annyi másban, a sakkban is. Cikksorozatunk a nagyváradi, bihari sakkozás legfontosabb eseményeibe kíván betekintést nyújtani a kezdetektől napjainkig, mindezt saját kutatásokra, a forrásokra és a megjelent szakirodalomra alapozva. Reméljük, hogy visszatekintésünk kiegészíti az összképet, hozzájárul városunk és megyénk művelődési életének jobb megértéséhez, valamint a sakkozás jelentőségének a megismeréséhez.

I. A sakkozás kezdetei Nagyváradon és fejlődése a 18. század végéig

Dr. Fleisz János történész, nemzetközi sakk versenybíró

A nagyváradi sakkozás múltját sűrű homály fedi, hosszú ideig a források nem említik. Városunk kezdeteit, mint ismeretes, 1082-re tehetjük, amikor I. (Szent) László magyar király monostort alapított itt, majd 1092 körül ide helyezte Biharról a püspökség székhelyét is. Várad jelentős egyházi központtá vált, Szent László sírja által pedig az egyik leghíresebb középkori magyar nemzeti szentély lett, amelyet számos uralkodó, főnemes keresett fel, sőt többen is ide temetkeztek. Ez azért is fontos, mert a középkorban a sakk egyértelműen az uralkodókhoz, az egyházi és világi elithez kötődött, így a Sebes-Körös parti városban kezdetektől megvoltak az adottságok a sakk elterjedéséhez. Feltételezhető, különösen Vitéz János (1445–1465) püspöksége idején, amikor Várad a humanizmus egyik európai szintű központja volt, hogy ismerték a sakkot. Nem maradtak erről feljegyzések, de arról sem, hogy később a váradi várkapitányok, vagy a különböző fő tisztségviselők ismerték-e a sakkot. Hosszú ideig a dokumentumok, mint sok egyébről, a sakkról sem számolnak be, de a későbbi fejlődés csak úgy képzelhető el, ha már voltak bizonyos előzmények. A 18. században viszont már több adat is bizonyítja a sakk általános terjedését. Így 1758-ban Budán megjelent az első magyar sakk-könyv Sách, avagy királyos játéknak szabott rend-tartási címmel. A század második felében a váradi sakkozásról is megjelennek az adatok. Megbízható adatok alapján az első, akiről biztosan tudjuk, hogy sakkozott, Patachich Ádám (1759–1776) nagyváradi római katolikus püspök, később kalocsai érsek volt, róla feljegyezték, hogy külföldi vendégeivel gyakran váltott sakkjátszmákat. Nem meglepő ez, hiszen Patachich idején a barokk újjászületés jegyében, Várad ismét európai szintű egyházi és művelődési központ volt.

Biharban mind többen ismerték a sakkot, ezt sejteti a Nagyváradon 1783-ban nyomtatott latin nyelvű sakk-könyv, rövidített címmel az Informationes speculativae, et practicae de ingenioso et artificiali scruporum lusu, Schach… Magyarul a teljes címe: Elméleti és gyakorlati tájékoztatás az általában sakknak nevezett szellemi és művészeti sakkjátékról; az arab nemzetiségű Úr Philippus Stamma mester legújabban bevezetett módszere szerint közli, és fennkölt urának C.P.F. úrnak, legkegyesebb pártfogójának újévi ajándékként felajánlja P.F.G., a felsőbbségek kegyes engedelmével és tűrésével nyomtatva Váradon Bálent Ignác János püspöki nyomdász által.

A kötetet a második magyarországi sakk-könyvnek, Románia területén pedig az első és legrégebbi sakk-könyvnek tekintik. A 60 lapos kis kötet számos kérdést vet fel, amelyeket néhány kutató, köztük Blahó György próbált megválaszolni. A két változatban is megjelent mű szerencsére elkerülte az elkallódást, néhány éve még nyolc példányról tudtak a világ különböző részein. Örvendetes módon egy példánya a nagyváradi római katolikus Egyházmegyei Műemlékkönyvtár állományában is megtalálható, mégpedig a verssel kiegészített második változatból. Az elméleti és gyakorlati sakk elsajátítása céljából készült műben a sakkjáték általános bemutatásán, szabályain kívül, a korabeli játszmajegyzést, tanácsokat, sőt mintajátszmákat is találunk. A könyv Philipp Stamma, a korszak egyik legerősebb sakkmestere 1737-ben Párizsban franciául megjelent, majd 1745-ben Londonban angolul is kiadott műve alapján készült, de az eredeti műben lévő 100 sakkfeladványból mindössze hatot közölt. A sakkra vonatkozó általános ismeretanyagával a korabeli európai sakkirodalom szintjén volt, külön érdeme, hogy a legcélszerűbb játszmajegyzést, az algebrait használja, amely korszerűsítve mai is általánosan használt. Az a tény, hogy vállalkoztak a kötet két változatban való kiadására és ezek szakmai feltételeinek biztosítására, azt mutatja, hogy a sakkozás Nagyváradon és Biharban is kezdett elterjedni a társadalmi elit körében. A biztos adatok, hogy Bálent Ignác János püspökségi tipográfus nyomtatta Váradon, a kor divatja szerinti chronostikon (évszámot jelző mondatok) pedig elárulja: 1784-ben. Mivel korabeli szokás szerint „A kegyes pártfogónak újévi ajándékul” szánták, ahhoz, hogy 1784. január 1-re elkészüljön, nyilván előtte kellett kinyomtatni. Bottlik Iván sakktörténész megtalálta, hogy az 1784-ben összeállított utóbbi 10 évben nyomtatott kiadványok jegyzékében az Informationes az 1783-as lajstromban szerepel.

A nyomdász Bálent Ignác emléke méltatlanul szorult ki a magyar művelődéstörténetből és került a sakktörténet lapjaira, pedig 1771 és 1786 között másfél évtizeden keresztül állt a nagyváradi katolikus szemináriumi nyomda élén, és a mintegy 110 kiadványával ő volt a legtermékenyebb vezetője. A nyomda az ő időszakában érte el virágkorát. Egerből jött Váradra, de a szakmát a kassai jezsuitáknál sajátította el. Kiváló mesterember volt, kellő érzékkel fejlesztette a nyomdát és nagyszerűen megfelelt még egy olyan nehéz feladatnak is, mint egy sakk-könyv tipográfiai kivitelezése. A váradi nyomdának jelentősebb volt a vonzáskörzete is, kisebbfajta szellemi műhelyként működött.

Felvetődik a kérdés, kinek ajánlották a kötetet, ki az a kegyes úr C.P. F.? Ebben egyetértés van a kutatók között, nem lehet más, mint gróf Forgách Pál kanonok (Canonicus/Comes Paulus Forgách), a váradi káptalan befolyásos és érdekes egyénisége. 1766-ban a nagyszombati papnevelő intézet növendéke, később váradi kanonok lett. Őt Kazinczy Ferenc is említi egyik írásában, azzal, hogy a klérusellenes Sztáray Mihály (1749–1798) gróffal, mint „elhíresedett mesterek a violinon (hegedű) hallatták magokat.” Abból, hogy egy sakk-könyvvel ajándékozzák meg, lényegében biztosra vehető, hogy ismerte és gyakorolta a sakkjátékot. Izgalmasabb viszont, hogy ki a szerző, ki az a P. F. G.? Elég nehéz megtalálni, mert több PFG is volt abban a korban. A román kutatók, sakktörténészek szerint ez nem más, mint Farkas György, vagyis Gheorghe Fărcaş (1750–1815) görögkatolikus kanonok, ismert kultúrakedvelő, akinek a latin fordítást is tulajdonítják. Egyébként róla feljegyezték, hogy Gheorghe Şincai történész, az erdélyi iskola román kulturális mozgalom képviselője értékelte műveltségét, fordítói erényeit, de máshol azt is, hogy Ignatie Darabant nagyváradi görögkatolikus püspököt, aki a románok kulturális felszabadításának volt a híve, feljelentette, emiatt négy évre a munkácsi kolostorba száműzték.

A magyar sakktörténészek ezt a feltevést egyszerű érvekkel cáfolják, Gheorghe Fărcaş csak magyarul Farkas György, viszont köztudott, hogy mind románul, mind latinul, a keresztnév megelőzi a családi nevet, tehát a latin nyelvű kötetben mindenképpen G. F. lenne. A megoldást a nagyváradi jogakadémián 1801-től 1804-ig tanító és „nagy sakkozónak” ismert Faber Antal szolgáltatja, aki a magyar sakkozás történetében elsőként tett hitvallást a sakk mellett. Nagyváradon ő a második, akiről biztosan lehet tudni, hogy sakkozott, de valószínűleg a tanártársai és jogakadémia diákjai közül is sakkozhattak néhányan.

Faber ifjú korában lett a sakk nagy szerelmese, éjjel-nappal sakkozott, terjedelmes latin nyelvű önéletrajzában közli a 18. század utolsó két évtizede magyar ranglistája első 6 helyezettjét – a közvéleményre hivatkozva. Szerinte egy Jurkovics nevű tanár a kor legerősebb magyar sakkozója. Külön nehézséget okozott a J betű, ő így írta, de a pesti egyetem tanári kara ismeretében ki lehetett nyomozni, hogy csak azért, mert a latinban nincsen „gy” betű, hiszen Gyurkovics Ferenc egyetemi tanárról, Professor Franciscus Gyurkovicsról van szó – úgy tartják, hogy ő a könyvben említett P.F.G. Róla még érdemes tudni, hogy visszavonult életvitele ellenére, a Martinovics-féle mozgalomnak volt az elméleti előkészítője és egyik kezdeményezője. Az időközben ritkasággá vált jelentős sakk-kötetet 2000-ben, Marian Stere sakktörténész szerkesztésében Bukarestben reprint kiadásban újból megjelentették, de ma már az interneten is megtalálható az-e-könyvek között.

Borítókép: Illusztráció