Elhunyt Körner Anna, a nagyváradi Szigligeti Színház súgója

Körner Anna 1954. szeptember 7-én született Nagyváradon. Édesapja irodalmi titkárként, édesanyja könyvelőként dolgozott a nagyváradi teátrumban. Egész gyermekkorát a színház közelében töltötte, több alkalommal gyerekszereplőként is színpadra lépett, majd a színművészeti főiskolára való sikertelen felvételije után, tizennyolc évesen, súgóként helyezkedett el a Szigligeti Társulatnál, amelyhez haláláig hű maradt.

Körner Anna a Szigligeti Társulatnál eltöltött több, mint negyven éves pályafutása elismeréséül 2019-ben kapta meg a színház Életműdíját. Az ünnepségen, ifj. Kovács Levente színművész így méltatta őt: „Arról igen ritkán szól a fáma, hogy ott áll mögöttük, teljesítményeik holdudvarában, névtelenül, s a reflektorok fénykörein kívül a névtelen hős, a súgó, aki nélkül a nagy teljesítmények sokkal verejtékesebben jönnének létre, s azok emléke sokkal hamarabb elhalványulna. (...) Nusika színész is lehetett volna. Felvételizett a színiakadémiára, kevéssel maradt ki a keretből, de a Koldusoperában való későbbi sikeres szereplése, műkedvelői fellépései és kis beugrások sora bizonyította, hogy a deszkákon is megállta volna a helyét. (...) A próbák szüneteiben gyakran a fülünkbe suttogott észrevételeidre, tanácsaidra mindig emlékezni fogunk, és továbbra is igényeljük, mert az előadások lelkének egyik legfontosabb őrzője, cerberusa az igazi súgó, azaz te, drága Nusikánk.”

Körner Annát a Szigligeti Színház saját halottjának tekinti. A járványügyi szabályokat figyelembe vevő megemlékezésről, illetve a temetésről a későbbiek során nyújt tájékoztatást a Szigligeti Színház.

„Mert a színházat nem lehet elválasztani az élettől…”

Mély fájdalommal tudatjuk közönségünkkel, hogy Körner Anna Életműdíjas súgónk, méltósággal viselt hosszú betegség után az égi társulathoz szegődött – búcsúznak a Szigligeti Színház közösségi oldalán. – A mi Nusink élete volt a nagyváradi színház: szülei színházi munkatársak lévén, itt nőtt fel, itt töltötte pályafutásának több, mint negyven évét, és itt ismerte meg férjét, Hajdu Géza színművészt. Színpad iránti alázatára, derűlátó jelenlétére, a kollégák iránti tiszteletére örökre emlékezni fogunk.

„Tizennyolctól hatvanhárom éves koromig dolgoztam súgóként a váradi társulatnál. Istenem, mennyit bolondoztunk! Színpadon is, a kulisszák mögött is. Most leparancsolt a Jóisten a pályáról. (...) Néha bemegyek a színházba. Mert a színházat nem lehet elválasztani az élettől…”