A Don-kanyari hősökre emlékezve túráztak a betfiai erdőben

Ciucur Losonczi Antonius

A Don-kanyari offenzíva 77. évfordulója alkalmából szervezett túrára Püspökfürdőn gyülekeztek a résztvevők, a busz végállomásánál, ahonnan a betfiai erdő erdészházához baktattak, melynek filagóriája képezte, mint eddig minden alkalommal, a tulajdonképpeni kiindulópontot.

Kecse Gabriella főszervező, a Tanoda Egyesület elnöke kiemelte, hogy céljük az emlékállítás a hősöknek. Úgy fogalmazott: azt talán mindenki tudja, hogy mi történt 1943. január 12-én a Donnál, viszont az a tény, hogy a 200 ezer fős seregből több mint 100 ezer honvéd azóta is jeltelen sírban fekszik ott, illetve az ő emlékük megérdemel annyit, hogy mi a magunk módján, így a 21. században, egy kegyeleti túrával adózzunk nekik. Annál is inkább, mert ha a felmenők közt keresgélünk, szinte nem is létezik olyan magyar család, mely ne várt volna haza apát, fiút, testvért vagy szerelmet a Don-kanyarból. Több mint 2 ezer kilométerre a szülőföldjüktől, mínusz 42 fokban, nyári viseletben, embertelen körülmények közt harcoltak, ezért hősök ők a szó legnemesebb értelmében.

Zárógondolatként Kecse Gabriella vitéz Bányai József géppuskás szakaszvezető édesanyjához címzett megható levelét olvasta fel. A honvéd az Osztrogozsszkból való kitöréskor halt néhány nap múlva hősi halált úgy, hogy a szakasza parancsnokaként maradt utolsónak, hogy a bajtársait fedezze, az életüket mentse. „Drága Anyukám! Nagyon várt válaszlapotokat ma kaptam meg kezeimhez. Nagy sokára jött. Ne várjatok most már tőlem levelet és ti se küldjetek. Az orosz itt valami nagyra készül, mi meg a végsőkig kitartunk. Erre esküdtünk meg. Küldtem haza november 14-én 105 pengőt, abból Ágikának vegyetek keszkenőt. Remélem, hogy Pista öcsém derekasan átveszi a helyemet a családban, neki a zsebórámat hagyom örökül. Neked Anyukám, csak az örökké élő szeretetemet és az utolsó mosolyomat tudom adni. Nagyon szeretlek! Istentelen hideg van. Itt ülök a géppuskám mellett és a kezem az üres csajkához fagy. Tudom, hogy mire ezt a lapot megkapod, addigra és már nem fázom, és elmúlik az éhségem is. Itt halunk meg. Kérlek, hogy ne haragudj rám! Kezedet csókolja hű fiad, Jóska”. (1943. január 11., Oroszország).

A 77 évvel ezelőtt történteket idézte fel a túra egyik egyik rendszeres résztvevője, Kőrösi Imre is. Azt mondta: a magyar királyi honvédség nagyváradi 25. gyalogezrede kötelékében hősiesen harcolt az édesapja is. A galiciai fronton, majd a nagy tordai ütközetben tüzérként állt helyt, amiért megkapta a Tűzkereszt-érdemrendet. A visszavonuláskor Sopron térségében szovjet hadifogságba került, de Heves megyében a robogó vonatból három bajtársával kiugorva megmenekült, és három hét múlva csontsoványan hazatért. „Ezek a honvédek különböző hadszíntéreken, az orosz fronton, a tordai csatában vagy Püspökfördőn vívták a csatát fejtetőig vérben úgy, hogy ha kellett, akkor a legmagasabb szintű áldozatot is vállalták. Azt cselekedték, amit a háborúba sodródott magyar haza megkövetelt tőlük, miközben az itthoniak tették a maguk civil dolgát ahogyan mi is tesszük, rájuk emlékezve, és megvívva mindennapi, békés csatáinkat kisebbségi létbe szorulva a magyar megmaradásért”.

Borítókép: a túrázó nagyváradi Tanoda Egyesület