„A Facebookról eltűntek a pattanások”: beszélgetés a közösségi média használatáról

Pikó Stefánia

Bartha Krisztina pszichoterapeuta, Szántó Ildikó, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat nagyváradi szervezetének vezetője, valamint Sebestyén Kinga, a Nőileg című erdélyi női magazin felelős kiadója ültek össze múlt hétvégén egy beszélgetésre, melynek igazán aktuális témája az internethasználat volt, mind a felnőttek, mind a gyerekek, tinédzserek esetében. Bár egy efféle „fejtágító” sokak számára volna hasznos, meglehetősen kevesen vettek részt a beszélgetésen, ami részben betudható a hétfői iskolakezdésnek is. Minden esetre, akik jelen voltak, a beszélgetés végén nehezen engedték el a vendégeket, és még sokat kérdeztek tőlük.

A hitelesség kedvéért Sebestyén Kinga első körben azt kérdezte meg beszélgetőtársaitól, hogy ők naponta mennyi időt töltenek a világhálón, milyen gyakran osztanak meg magukról személyes fotókat, történeteket stb. Szántó Ildikó, aki a nagyváradi Szociális Ellátások Igazgatóságának aligazgatója is, főleg a munkájához kapcsolódóan használja a közösségi médiát, és csak nagyon ritkán oszt meg személyes dolgokat, míg Bartha Krisztina bevallotta, előfordul, hogy elmerül a hírfolyamon való görgetésben, és ebben nem is olyan egyszerű megálljt parancsolni. Különválasztja a szakmai és a magánéletét, személyes oldalán olykor megoszt ezt-azt, de nem viszi túlzásba.

A mindig tökéletes emberek

„A Facebookról eltűntek a pattanások” – fogalmazott Sebestyén Kinga frappánsan. Azzal, hogy valaki a digitális énjét a lehető legtökéletesebbre faragja, nemcsak másoknak, hanem saját magának is árt. A baj akkor kezdődik, amikor erre a tökéletes énre akarunk hasonlítani a valós életben is, és lehetetlen elvárások elé állítjuk saját magunkat. Bartha Krisztina hozzátette, hogy amikor megosztani készülünk valamit, működnie kell egy belső szűrőnek, mellyel megvizsgáljuk, hogy ezt a tökéletes családi fotót most azért osztjuk meg, mert szeretnénk, ha mások is osztoznának a mi örömteli eseményünkben például, vagy van egy öncélú vetülete is a dolognak, hogy megmutassuk, milyen jók, szépek, boldogok vagyunk, esetleg mennyivel jobbak, mint mások. A beszélgetés végén még visszatértek a témára, ugyanis felmerült a kérdés, hogy mi van azokkal az emberekkel, akik nap mint nap azzal szembesülnek, hogy mindenki más „tökéletes”? Ezek az emberek hogyan akadályozhatják meg, hogy az internetről zúduló nyomasztó tökéletesség ne okozzon lelki sérülést, önbizalomhiányt? Bartha Krisztina elárulta, hogy vannak/voltak olyan páciensei, akik konkrétan emiatt keresték őt fel. Ilyen esetekben arra fókuszálnak, hogy az illető önbizalmát újraépítsék, hogy önismereti gyakorlatokkal újra felfedezzék, milyen jó tulajdonságai, erősségei vannak az adott személynek, és fontos mindig arra emlékezni, hogy ugyanúgy, ahogyan mi is, mások is jól megválogatják, hogy mi az, amit megosztanak a világgal. Ebben a gyógyulási folyamatban, megerősödésben nagyon nagy segítséget jelent a csoportos terápia, ahol mindenki elmeséli a saját tapasztalatait, így a résztvevők hiteles forrásokból bizonyosodnak meg arról, hogy mások élete sem éppen annyira tökéletes, mindenkinek megvannak a maga problémái.

Veszélyben a tinédzserek

Szántó Ildikóval főként arról beszélgettek, hogy bár mostanság ez olyan gyakran nem kerül szóba, de az interneten, közösségi médiában jelenlévő tinédzserek még mindig veszélyben vannak az átverések miatt, és ezek az esetek tragikus kimenetelűek is lehetnek. Nem egy olyan esetet mesélt el, amikor egy árvaházi fiatal lány bajba került, mert olyas valakivel beszélgetett az interneten keresztül, aki teljesen másnak adta ki magát. Egy alkalommal egy férfi egy kiskorú lány nagybátyjának adta ki magát, taxit küldött érte, a lány kikérezkedett az intézményből, majd eltűnt. Később a rendőrség bevonásával sikerült visszahozni egy teljesen más megyéből, ahol egy prostitúcióval foglalkozó szervezetbe keveredett. Az más kérdés, hogy miért ilyen könnyen kijátszható az intézmények biztonsága. Megelőzés céljából Szántó Ildikó több olyan programban is részt vett és vesz, melyek keretében kicsikkel és nagyokkal beszélgetnek, előadásokat tartanak számukra a biztonságos internethasználatról.

Szülőként fontos, hogy már 3-4 éves korban elkezdjük megépíteni a bizalmi légkört, ha ez megvan, akkor a serdülő korban már maguktól meg fogják osztani ügyes-bajos dolgaikat, beleértve azt is, hogy épp kivel beszélgetnek online, milyen felületeket használnak és miket posztolnak, jó esetben maguktól fogják kikérni a véleményünket.

Elhanyagolt téma

A meghívottak egy igen komoly témáról beszélgettek, mellyel még ennél is sokkal többet kellene foglalkozni, hiszen valójában sem a felnőtteknek, sem a tinédzsereknek nem tanította és nem is tanítja meg senki, hogy hogyan használják a közösségi média felületeit, hogy mit, mennyit mutassunk meg ott magunkból, vagy hogy mennyit mutassunk meg újszülött vagy totyogó gyermekünk életéből. A „sharenting” („sharing” és „parenting” angol szavakból, jelentésük: megosztás és nevelés) kérdése sokakat foglalkoztat, tanulmányokat írnak arról, hogy ki, mennyit mutat meg a család legifjabb tagjairól, akik még nem igazán tudják követelni a személyi jogaik tiszteletben tartását. A Szociális Ellátások Igazgatósága éppen ezért tartja magát szigorúan ahhoz, hogy ha meg is osztanak valamilyen eseményt, foglalkozást a gyerekekkel, a fotókon arcokat nem mutatnak.

Számos olyan szülő aktív azonban ezeken a felületeken, aki nem igazán gondol arra, hogy ha megosztja gyermeke minden mozdulatát csecsemőkortól kezdve, elvész az intimitás, a magánszféra és nyilvános élet határa összemosódik – ezért is oly megosztó téma például a nyilvános szoptatás, főleg annak fotókkal való népszerűsítése.

Következtetésképpen elmondhatjuk: ezekkel a kérdésekkel sokkal intenzívebben és gyakrabban kellene foglalkozni a nagyváradi magyar közösség körében, mindenekelőtt pedig azzal a passzivitással is jó volna kezdeni valamit, amit az efféle rendezvények iránti érdeklődés mértéke tükröz, főként a fiatal felnőttek és középkorúak tekintetében.