Szent Orsolya emlékére, ének- és orgonahanggal

Tóth Gábor

Szeghalmi Emesét jól ismerik már a váradi zenekedvelők, nem mutatjuk be újra, csak annyit mondunk, hogy historikus zenei „megszállottsága” által – kizárólag a szó nemes értelmében – a zeneirodalom régi évszázadrétegeinek állandó aktív kutatója-feltárója, s ezzel olyan ma is aktuális emberi rezdüléseket közvetítő muzsikákat hoz felszínre, akár a tengerek rejtett kincseit kutató mélybúvárok.

Ismét meghitt és lélekmelengető lelki-zenei adalékot kaptunk tőle az elkövetkező bizonytalan napokra, hetekre, vagy ki tudja, hónapokra – egy több évszázadot átölelő zenei összeállítást, melyet az előadó, orgonista és énekes egy személyben, szinte körvonalazhatóan liturgikus ívformába rendezett.

Mielőtt a műsorról ejtenénk szót, Szeghalmi Emese rövid bevezetőjében a múlt héten elhunyt Marie de la Trinité Hubert-ről, az utolsó nagyváradi orsolyita nővérről is megemlékezett. Kiemelte továbbá Szent Orsolya leányokat felkaroló, tanító, óvó tevékenységét – ugyebár Nagyváradon mintegy két és fél évszázadon át működött a jótékonyságáról, gondoskodó neveléséről szerényen híres orsolyita rend, melyet csak az állandóan változó közelmúlt foszlatott szét.

Ismét nehéz minden egyes művet latba vetni, felsorolni, így a teljesség igénye nélkül csak néhány példával illusztrálnám, milyen kincseket búvárkodott elő Szeghalmi Emese: Hildegard von Bingen Szent Orsolya és a 11 ezer vértanú szüzek antifóna ciklus-részletek, John Bull Salve Regina, Henry Purcell Artúr-király passacaglia, Mi urunk Krisztus a Budai Psalteriumból, s hogy az erdélyiekről se feledkezzen meg, Bakfark Bálint Fantasia no. 9 és Ballet de Bygot a Kájoni-kódexből. Nem szívesen húzom le e zenei magasságokat, viszont ha javítás nem is, de legalább egy alapos hangolás már ráférne a kis templom kis orgonájára.

Jó volt hallani a régi korok hitbizonyosságát idéző zenét a mai Ady-líceum épületébe a Fő utca felől odazárkózó templom falai között. Ez az az „Ady”, az Alma Mater, mely az Orsolya-rendi zárda utódjaként oly sok távolra került vagy itt maradt rendes, kulturált embert próbál(t) nevelni a zsákmányleső társadalom számára, s a templom, amelynek utcai frontján még pontosan jelzi a márványtábla vonala, hogy meddig is emelkedett 1851-ben az árvíz szennye, mintha még mindig azt mondaná: „eddig, s ne tovább”.

Borítóképünkön: Szeghalmi Emese