Amikor „Shakirából” operaénekesnő lesz…

Az érmihályfalvai Cormoş Viktória a napokban vette át az önkormányzat Pódium Díját, elismeréséül a város kulturális életében eddig kifejtett tevékenységének, illetve megelőlegezéseként a remélhetőleg még sokkal gazdagabb jövőbelinek…

A napokban tartott Pódium Díj átadási ünnepségen nem, de pár nappal korábban, a Móka színjátszó csoport egy előadásán, azt megelőzően a római katolikus templomban tartott október 6-i megemlékezésen csodálhattuk meg az operaénekesnek készülő, másodéves egyetemista Cormoş Viktória lenyűgöző mezzoszopránját. Vikit már kiskorától ismerheti az érmihályfalvai, de fellépései okán a tágabb régió közönsége is, hiszen már „zsenge” gyerekkorától a színpad bűvöletében él. Érmihályfalván született, ahol általános iskolai tanulmányait végezte. Már 4–5 évesen a zene, a tánc, a színészet vonzotta, és már akkor ösztönösen „ötvözte” ezeket, amikor egy, a híres énekesnőt idéző hastáncot adott elő tehetségkutató versenyen, ami miatt kortársai Shakirának szólították. Később a Nyíló Akác néptánccsoportnak lett és maradt tagja vagy 7 évig, ahol tánca mellett hangjának is hasznát vették. Szinte ezzel egy időben jelent meg a Móka színjátszó csoport társulatában is, ahol Móricz: Égi madár című darabjában mint ostoros fiúcska, és szolgálólány tűnt fel. De ez még nem volt elég, hangja gazdagította a városi és a római katolikus egyházközség kórusának előadásait is.

Piccolina elindul

A komolyzene iránt akkor kezdett érdeklődni, amikor 11 évesen megtanult zongorázni Kovács Rozáliától, és mindezek fényében nem meglepő, hogy az általános iskola után a nagyváradi Művészeti Líceum felé kanyarodott. De ez nem volt ilyen egyszerű. Kicsit ingadozott még a zene és a színészet között, majd miután döntött, 2 hónap alatt kellett „behozza” 8 év zenei tananyagát – ennyivel voltak előnyben vele szemben azok, akik elsőtől a művészetibe jártak. A lehetetlennek tűnő feladat Radu Mureşan karnagy-zeneművész segítségével sikerült, aki Piccolinának (olasz, esetünkben kicsi lány) becézte tanítványát, akinek nagy jövőt jósolt. Aztán újabb kérdés fogalmazódott meg: milyen énekszakon folytassa? De lehet, a kérdést valójában könnyű volt megválaszolni, hiszen az operaénekes valójában nem csak énekes, de színész és táncos is kell legyen – tehát Viki megtalálta az utat, melyen járni akart. Pop Adriana énektanárnő segítette előrehaladását, akivel máig jó kapcsolatban van. Tehetségét számos belföldön, de nemzetközi részvétellel tartott versenyen ismerték el – közben szülővárosában kevesen tudtak ezekről. Viki közben azzal az előítélettel is meg kellett küzdjön, ami a „vidéki” diákok iránt létezik (beismerjük vagy sem), de a benne kételkedőknek csattanós választ adott azzal, hogy osztályából egyedüliként jutott be a Kolozsvári Zeneakadémiára, ráadásul a felvételizettek sorában 4.-ként, hangnemében pedig 2.-ként.

Három másodperc

Nem könnyű az egyetemi élet, de Viki eltökélt, hogy eléri célját. De mi is ez a cél? Hiszen a fentiekben a krónikás leírta egy fiatal tehetség eddigi életpályáját, szinte csak „száraz” adatokkal. És bizony nehéz, ám kihívást jelentő feladat leírni azt, ahogyan Cormoş Viktória, a másodéves egyetemista lendülettel, energiával és önbizalommal telve, magával ragadóan mesél életéről, terveiről. Nem habozik kijelenteni: célja a világszínvonal elérése! És igazat kell adni neki: hogyan másként érdemes nekivágni, ha nem ekkora célt tűz maga elé az ember az ő korában?! Már most meggyőzően és meggyőződésből mondja: „Én megtisztelem a közönséget előadásommal, ha ő megtisztel azzal, hogy kíváncsi rám. Nem a termet kell megtöltenem a hangommal, hanem az emberek szívét kell elérnem. Az igazi sikerélmény mindössze 3 másodpernyi csendben sűrűsödik össze: ami az ének vége és a taps felhangzása között telik el – ez az a rövid idő, ami ha megvan, már előrevetíti magát a tapsot. A fellépés izgalma egy mániákus szerelem érzésévé alakul bennem, amikor a közönséget magammal akarom rántani az én világomba.” Mintha egy hosszú művészi pályát bejárt előadó mondaná… A fiatal énekesnő eldöntötte, hogy számára egyelőre nem a fellépések, hanem a tanulás az elsődleges, Carmen Gurban tanárnő nevét fontosnak tartotta megemlíteni.

Hazai pálya

Azért tavaly már részese volt egy egész estés előadásnak: Donizetti – Szerelmi bájital című operában a kórus tagja volt, ami bevallása szerint már így is hatalmas élmény volt. „Én nem tudok egy pontot nézve énekelni, ahogyan általában tanítják. Figyelem a közönséget, szükségem van a kontaktusra. A technikai adottságaim pedig olyanok, hogy bármit el tudok énekelni. És mindig tudom is, hogy mit éneklek, legyen az bármilyen nyelven, mert utánanézek, felkészülök”, magyarázta, de az is szóba került, hogy már most gondol azokra az időkre, amikor operaénekesként be kell fejezze pályafutását: operarendezést és zeneterápiát is szeretne tanulni. Hangsúlyozta: családja mindig mindenben támogatta, amikor megingott (bár ezt nehéz elhinni magabiztosságát látva…), mindig tartották, és tartják benne a lelket. Nem szorul magyarázatra, milyen élményt jelentett a közönségnek és fellépőknek egyaránt, amikor Viki a Móka csoport tagjaként édesanyjával, Nichita Anikóval egy színpadon énekelt… „Soha, sehol nem izgulok annyira, mint amikor itthon lépek fel, bármit is énekelek. Mindig a maximumot akarom nyújtani, itthon még inkább, megmutatni a közönségnek, hogy a kis „Shakira” felnőtt…

Rencz Csaba