A reménytelenségből az olimpiai dobogóig

Jósa Attila

A nagyváradi római katolikus püspöki palota kék termében Osváth Richárd paralimpikon mesélt életének és sportpályafutásának meghatározó állomásairól, a mélypontoktól a világbajnoki címig ívelő útról, és azokról a belső küzdelmekről, amelyek a látványos eredmények mögött húzódnak. Az esten nemcsak Osváth Richárd története kapott hangsúlyt, hanem az a párbeszéd is, amely Pető Dalma, a Crișul Sportklub igazgatója és Tőkés Máté részvételével teljesedett ki. Már a beszélgetés elején kiderült, hogy Richárd egyetemi évei alatt éppen Nagyváradon, a Crișul színeiben versenyzett, így személyes kötődése is van a városhoz és annak sportéletéhez. Ez a közös pont oldottabb, barátibb hangulatot kölcsönzött az estnek, amely egy olyan témát járt körül, amely ugyan nem számít tabunak Romániában, de a társadalmi diskurzusban még mindig kevéssé van jelen. 

A fogyatékkal élők sportolási lehetőségei Romániában még gyerekcipőben járnak. Az igazgató elmondása szerint a Crișul célja, hogy ezen a területen is élen járjon – együttműködésben a Bonitas speciális oktatási központtal –, és hosszú távon akár az élsport felé is irányt mutasson a fiataloknak. Ugyanakkor ennek a törekvésnek a szakmai és szervezeti keretei egyelőre még nem alakultak ki teljesen. Ezt Osváth Richárd is megerősítette saját tapasztalatán keresztül: amikor parasportolóként szerette volna folytatni sportpályafutását, gyakorlatilag minden romániai klubnál, ahová segítségért fordult, értetlenséggel és tanácstalansággal találkozott. Ennek fényében aligha meglepő, hogy a Párizsba utazó román paralimpiai küldöttség – némi túlzással élve – akár egy kisbuszban is elfért volna, miközben a szomszédos Magyarországot negyven sportoló képviselte a francia fővárosban. 
Ezt követően Pető Dalma rövid, mégis tartalmas történelmi visszatekintője betekintést nyújtott a nagyváradi vívás gazdag múltjába. Az időutazás a város egyetlen olimpiai bajnokán, Kabos Endrén keresztül vezetett a modern korig, egészen a Nyisztor Sándor nevéhez fűződő sikeres időszakig. A sportklub életében azonban komoly törést jelentett, amikor a korábbi vezetőség úgy döntött, hogy – az elért eredmények ellenére – megszünteti a vívószakosztály működését. Ez a döntés érzékenyen érintette a helyi sportközösséget, hiszen egy sikeres és hagyományokkal rendelkező szakosztály szűnt meg egyik napról a másikra. Pető Dalma igazgatóként egyik első intézkedéseként – Nicolae Ille támogatásával – azon dolgozott, hogy a vívás ismét helyet kapjon a Crișul Sportklub szakmai palettáján.

Isteni gondviselés vagy véletlen?

Osváth Richárd, aki ifjúsági éveiben a szatmári vívóiskola egyik legnagyobb tehetségeként az ép sportolók között is országos bajnoki címet szerzett, megrendítő őszinteséggel idézte fel azt az időszakot, amikor egy súlyos baleset következtében mozgássérült lett. A Tőkés Mátéval folytatott beszélgetésben nemcsak a testi, hanem a lelki kihívásokról is nyíltan beszélt, őszintén vállalva azokat a mélypontokat, amelyekből új életet kellett építenie. Elmondta, hogy hosszú ideig nem találta a helyét, és éveken át egy családi fodrászatban dolgozott, de a vágy, hogy valami maradandót hozzon létre, végig ott élt benne. A fordulópontot az jelentette, amikor 2010 végén ráébredt, nem akar így élni. Ekkor kezdte el kutatni a kerekesszékes sportlehetőségeket, és ekkor talált rá újra a vívásra. 
Korábbi nevelőedzőin, Lengyel Éván és File Attilán keresztül találkozott a paralimpiai bajnok Szekeres Pállal, aki szintén vívóként kezdte, majd balesete után kerekesszékes sportolóként vált példaképpé és az egyetlen, akinek ép és paralimpiai sportolóként is van érme vívásban. 2011 elején Richárd Budapesten részt vett egy próbaedzésen, és ekkor dőlt el végleg, újra vívni fog. A rendezvény egyik legerősebb pillanata akkor következett el, amikor Osváth Richárd személyes sorsfordulójáról beszélt: arról, hogy ma már nem tartja kizártnak, hogy mindaz, ami vele történt, nem pusztán a véletlen műve volt. A baleset idején még csak néhány hónapja volt együtt barátnőjével, aki a kórházi időszak alatt is végig mellette maradt, és ma már három közös gyermekük édesanyjaként az életének egyik legfontosabb támasza. Richárd gyermekként lelkipásztor szeretett volna lenni, és életútjában az isteni gondviselés munkálkodását is felfedezi. „Egyértelmű volt a számomra, hogy ő az a nő, akivel le akarom élni az életemet” – fogalmazott. 
Richárd ma már paralimpiai ezüst- és bronzérmes, világbajnok, Európa-bajnok – és céljai között szerepel, hogy a 2028-as Los Angeles-i paralimpián végre aranyéremmel koronázza meg pályafutását. Az olimpikon magával hozta eddigi pályafutása legfontosabb relikviáit – paralimpiai, világbajnoki és Európa-bajnoki érmeit –, amelyeket a közönség testközelből is megcsodálhatott. Az érdeklődők éltek is a lehetőséggel, sokan készítettek közös képet a sportolóval és a meglepően nehéz érmekkel. 

Az este üzenete messze túlmutatott a sporton, szó volt kitartásról, hitről, újrakezdésről és arról, hogy minden élethelyzetben lehet kapaszkodót találni. A parasportolók, a fogyatékkal élők mindennapjai tele vannak olyan kihívásokkal, amelyek egy ép ember számára elképzelhetetlenek lehetnek. Ebben a fényben a saját mindennapi gondjaink, amelyek gyakran felülírják az életünket, eltörpülnek. Osváth Richárd története arra ösztönöz, hogy értékeljük, amink van, és legyünk nyitottak mások nehézségei iránt, mert a valódi erő és érték nem csupán a fizikai teljesítményben, hanem a lélekben rejlik.