A bihari labdarúgás kötelez!

Farkas Á. Zoltán

„A házban tartózkodom, mert a járvány erre kötelez, de nem hagyom magam, nap, mint nap edzek, és arra kérek mindenkit, hogy ne csüggedjen” – szólt Pușcaș rövid üzenete a húsvéti ünnepek alkalmával. A bihari születésű labdarúgó ebben a hónapban, pontosabban nyolcadikán ünnepelte 24. életévét, de már ilyen fiatalon hihetetlen „mutatókkal” rendelkezik. Vegyük csak a román nemzeti válogatottakban nyújtott szerepét, hiszen már negyvennégy válogatottságnál tart, ebből tizenötöt a felnőtt, huszonnégyet az U21-es együttesben, négyet az U19-es, egyet pedig az U17-es válogatottban gyűjtött össze.

Még tizenkilenc éves sem volt, amikor 2015-ben Olasországba, az Internazionale (2015 – 7 mérkőzés; 2019 – 2 meccs) csapatához szerződött, majd sorban játszott a Bariban (2015-2016 – 17 találkozó), a Beneventóban (2016-2018 – 43), a Novarrában (2018 – 19) és a Palermóban (2018-2019 – 35). Összesen százhuszonhárom találkozón lépett tehát pályára Olaszországban, meccsek, amelyek többsége utánpótláskorú együttesek között zajlott, de már ilyen fiatalon is több ízben „kopogtatott” a felnőtt csapat öltözőjének ajtaján. A tavalyi U21-es Európa-bajnokságon bronzérmet szerzett román válogatott csatársorának alappillérje volt, nem véletlen, hogy Cosmin Contra, korábbi román szövetségi kapitány több ízben is számított rá a felnőtt együtteseben, többször kezdőként is.

Bihari csatárpáros

A felnőtt válogatottban nem egyszer történt meg, hogy Eb-selejtezős mérkőzésen a román nemzeti tizenegy csatárpárosát a Keserü Claudiu-George Pușcaș, azaz bihari születésűek kettőse alkotta, amely a román foci történelmében egyedülállónak számít!

Játszott ugyan a csatársorban egy alkalommal csatárt Ovidiu Lazăr, aki 1983 és 1990 között az ország egyik legjobb befejező „ékkövének” számított a Nagyváradi Bihar FC színeiben, de „sajnos” nem volt bihari párja a csatársorban. S ha már a bihari válogatottaknál tartunk, nem feledhetjük – a Nagyváradi Bihar FC-ben 1977 és 1985 között játszott – Ioan Adrian Zarét, aki 1984 és 1987 között hét alkalommal volt tagja a román válogatottnak, ő viszont védőként teljesítette „kötelezettségeit”.

Másodosztályból a válogatottba

Kimondottan nem a csatárposzton szerepelt, de ha kellett ott is számítottak rá. Ha az emlékezetem nem csal, Kun Attila egyedül kapusként nem szerepelt, a pálya más részein azonban mindig feltűnt, főleg, ha a labda is ott pattogott. Az egész orszégban elhíresült kiváló bal lába, cselező készsége, hihetetlen labdakezlése és a társak akár negyven méterről való kiszolgálása. Amiben mégis a legjobb volt, közelről-távolról szinte lehetetlen volt megfogni a szabadrúgásait. Hívták is több fővárosi együttesbe, de a Bihar FC-t nem akarta otthagyni. Így is történhetett, hogy a bihari labdarúgásban egyedüliként őt hívták meg a – másodosztályba éppen kiesett – Bihar FC-ből a válogatottba (1972-1976 – 3 gól). A jelenleg hetvenegy esztendős egykori labdarúgó, ma utánpótlásnevelő edzőként tevékenykedik Németországban.

Többségiben védők

A már említett Ioan Zare mellett, a román válogatottba meghívott bihari/nagyváradi labdarúgók többsége védő vagy védekező középpályás volt, itt említhetnénk meg a Váradon született, és élvonalbeli pályafutását a helyi Crișulban 1969-ben kezdő Szatmári Sándor (a Nagyváradi Bihar FC egykori vitatott elnöke). Ő azonban csak 1971-ben, a Bukaresti Dinamóba történt átigazolása után hívták meg a nemzeti csapatba, amelynek mezét huszonnyolc alkalommal ölthette magára, magas játékos lévén két gólt is fejelt. Róla terjed az az anekdota, hogy a válogatott akkori edzőtábora alkalmával – két pofonnal alátámasztva igazát – rendre utasította a román futball legnagyobb besúgójának tartott Cornel Dinut…

Ugyancsak Szatmári, sőt a román válogatottal világbajnoki résztvevő volt a nagyszalontai születésű (1944. február 21.) Szatmári I. Lajos, aki 1967-73 között negyvennégy alkalommal szerepelt a felnőtt válogatottban, s egyszer volt eredményes a színeiben. Pályafutását a Nagyszalontai

Recoltában kezdte (1958-61), majd két éven át játszott a Nagyváradi Crişulban, onnan igazolt át az Aradi Flamura Roşie (1963-64), majd a Marosvásárhelyi ASA-hoz (1964-65). Legfényesebb korszakát a Bukaresti Steauában töltötte (1965-75), ahonnan 1975-ben visszatért a Bihar FC-be (1975), s pályafutását a Bukaresti Progresulban fejezte be (1976-77).

Szintén védőként vált országosan híressé, majd lett román válogatott az érsemjéni születésű Vig József, aki már gyerekként Nagyváradon, a Flamuraban (1958–1961), majd a Crișanaban (1962–1963) szerepelt. Utóbbi klubnak lett a felnőtt együttes tagja 1963 nyarán, ahol három évet töltött, és Szatmárihoz hasonlóan ő is csak akkor lett válogatott játékos, amikor Bukarestbe szerződött. Vig(an) választotta a Steuát, a katonacsapat meg őt, s innen egyenesen vezetett az út a nemzeti együttesbe, amelyben huszonnégy alkalommal szerepelt és két gólt szerzett. Vig József jelenleg Szatmárnémetiben él, öccse, a szintén jó futballista hírében állt Zoltán Nagyváradon edzősködött másodosztályú szinten, jelenleg szintén a megyeszékhelyünkön az „apró palántáknak” próbálja megtanítani a labdarúgás csínját-bínját.

Olimpián a váradiak

A mai Keserü-Pușcaș válogatott pároson kívül sok évtizeddel ezelőtt még megtörtént, hogy egyszerre három váradi játékos szerepelt a román nemzeti csapatban, igaz, nem csatárposzton. Itt megjegyzendő, hogy Serfőző Gábor és Zilahi László itt is született, viszont Bodó György a Máramaros megyei Alsóvisón látta meg a napvilágot, viszont még pár hónapos volt, amikor a szülei Nagyváradra költöztek, s talán ezért is, Bodó György világ életében nagyváradinak vallotta magát. Visszatérve a három sportemberre, természetesen mindhárman tagjai voltak a román bajnokságot nyert Progresul ICO csapatának, majd együtt kerültek be a román válogatottba, és a fedezett sorban óriási meccset vívtak (Bodó és Zilahi a kispadon kapott helyet) 1952. július 15-én Helsinkiben az Aranycsapattá „cseperedő” Magyarország (Bozsik József, Budai II László, Buzánszky Jenő, Czibor Zoltán, Csordás Lajos, Dalnoki Jenő, Grosics Gyula, Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor, Kovács Imre, Lantos Mihály, Lóránt Gyula, Palotás Péter, Puskás Ferenc, Zakariás József; szövetségi kapitány: Sebes Gusztáv) ellen, a későbbi olimpiai bajnoktól, amelytől csak nagy nehezen szenvedtek 2–1 arányú vereséget. Serfőző második, és utolsó válogatott meccsét is Magyarország ellen vívta: 1954-ben 5–1 arányban kapott ki a román együttes. Bodó György nyolc válogatott találkozón lépett pályára, és két alkalommal eredményes is volt. A helsinki találkozóval kapcsolatban mesélte el egy beszélgeetésünk alkalmával Serfőző, hogy „én se voltam egy alacsony, meg gyenge fizikumú futballista, de amikor Kocsis Sándorral felugrottunk fejelni, én rendszerint a fenekébe fejeltem a labda helyett”…

Az igazi Barátky

Szintén nem sokkal a második világháború után (1948–49) volt román válogatott Bartha Károly is, az egyedüli bihari születésű labdarúgó, aki nem szülővárosában kezdte pályafutását: Bartha ugyanis a Bukaresti Ciocanulban (46–47) rúgta első góljait, innen igazolt a Dinamóba (47–55), s csak 1957-ben tért haza Váradra, amikor egy évet játszott a Haladásban, mígnem pályafutását 1960-ban a Voinţa színeiben fejezte be. Bartha hét alkalommal volt nemzeti csapattag, s egy gólt szerzett a válogatottban. Nálánál sokkal többet mond Bakucz György (1927. július 12.) neve, aki 1945 és 1961. között 28 alkalommal volt válogatott, egy emlékezetes gólt szerezve. A háború végén a váradi Libertateában kezdett focizni, majd következett sorban az Aradi ITA (1946-49), a Bukaresti Dinamo (1950-56) és a Nagyváradi CS (1957-61).

A „sor elejét” Barátky Gyula zárja, aki 1910. május 4-én született Nagyváradon, és 1918-1930. között három váradi együttesben (OSK, Stăruinţa, CA) is szerepelt, majd 1930 és 1933 között a Budapesti MTK-ban folytatta, ahonnan hazatért a Nagyváradi Crişanához (1933-1936). Kilencéves (1935-1944) bukaresti (Rapid és Carmen) kitérő következett számára, majd egy szezont (1946–47) a Nagyváradi Libertateanál töltött, míg végül pályafutását a Marosvásárhelyi RATA-ban fejezte be 1948-ban. Barátky 1930 és 33 között a magyar válogatottban szerepelt, míg 1933 és 1940 között a román nemzeti tizenegyben húsz alkalommal lépett pályára. Ez idő tájt két világbajnokságon (1934, 1938) is jelen volt, s válogatottként tizenhárom alkalommal volt eredményes. Az összeállítás valószínűleg nem teljes, de a nagyváradi labdarúgás „megmutatta”, hogy nem csak bajnokokat, de válogatott szintű labdarúgókat is képes nevelni. Folytatásra fel!

Borítóképünkön: George Pușcaș Reading-i házában, edzés közben