Gregorián ének és orgonazene szólt Szent Angéla és a váradi orsolyiták tiszteletére

Tóth Gábor

Majdʼ negyedévezrednyi viszontagságos kitartás, benne sok virágzó időszak jelenkori vége, hogy 250 évből az utóbbi tízben már nem voltak orsolyita nővérek Nagyváradon, még 2012-ben visszahívták utolsó megmaradt itteni képviselőjüket, a váradi rendház főnöknőjét, Marie de la Trinité Hubert-t, aki 93 esztendősen tavalyelőtt hunyt el. Az orsolyiták a leányok – egy szebb jövő lehetőségét megteremtő leendő édesanyák – nevelésével, tanításával tűzték ki célul a világ jobbá tételét. A keresztény pedagógiához, a gyermekekhez forduláshoz döntő fordulat volt Szent Angéla életében egy 1506-ban történt látomása: egy égig emelkedő létrán látott angyalokat és leányokat föl s alá járni. A két nappal Szent Angéla emléknapját (január 27.) követő szombat délutánra összegyűlt maroknyi érdeklődő számára a töretlen hagyományú orsolyita templombeli zenés áhítatok sorozatában Szeghalmi Emese házigazda orgonista, egyházzenész most (is) gregorián énekkel és orgonazenével közvetített a föld és ég közötti létrán. Hétköznapi téridőn túli dimenziókba emelő a metaforikusan lélegző gregorián ének különleges aurája. A zene most kereken egy órára marasztalt, ezt onnan is lehet tudni, hogy a mért időbe kénytelenek voltunk visszatérni amint az utolsó lírai gregorián-echókra rászűrődtek a du. 5 órát jelző katonásan prózai Iancu-induló távoli foszlányai a városháza tornyából.

Gregorián részről a program elején és végén – mintegy keretbe foglalva az orgona(mű)csokrot – Merici Szent Angéla ünnepére vonatkozó (is, valójában „commune virginum”) gregorián misepropriumok hangzottak el (a Graduale Triplexből), bevezetőben: introitus – Dilexisti iustitiam (liturgikus népéneki fordításban: „szeretted az igazságot, s gyűlölted a gonoszságot”), s ha már a Dilexisti-tételnél tartunk, a templomban kézhez kaptuk kis nyomtatott lapon Szent Angéla imádságát is, melyben teljes szívvel fohászkodik, hogy hozzájárulhasson a világ jobbá tételéhez, s egyebek mellett azok lelki vakságát gyógyítsa, akik nem tudják megkülönböztetni a jót a rossztól. Következett graduále: Specie tua és Adducentur Regi Virgines (versus alleluiaticus), majd az orgonadarabok végén, zárásként offertórium – Offerentur regi virgines post eam (antifóna) és communio – Quinque prudentes virgines.

Szóljunk az igen változatos műfaji rétegű, az előadó jóvoltából kuriózumokat ismét bőven tartalmazó, főként késő reneszánsz és kora barokk, lengyel, német, olasz, francia, portugál orgonazenéről is. Több esetben hasznos forrásaként Maurizio Machella-közreadások szolgáltak. Piotr Drusinski avagy Petrus de Drusina (1560 k.–1611) gdanski orgonista Preaeambuluma nyitotta a sort, az 1619 körüli ún. Oliwai tabulatúrából, majd reneszánsz táncalapú Seconda gagliarda di Gio: de Macque következett Giovanni de Macque-tól (1550 k.–1614), ki németalföldiként a 16. századvégi nápolyi iskola képviselőjeként lett híres Itáliában (nincs ezzel egyedül, gondoljunk csak a vele egy időben épp a velencei iskolát megújító Adrian Willaertre). Girolamo Diruta (1554 k.–1610), korának úttörő jelentőségű Il Transilvano orgonajáték-iskolájából hangzott el a Toccata per organo del XI et XII tono. „Az Erdélyi” c. hangszergyakorlati tanulmánykötet (1593, I. kötet) szerzői ajánlása a nem mellesleg váradi születésű Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemnek szól, ki bizony nemcsak zenepártoló volt (a Báthoryak pl. Itáliából hozatták muzsikusaikat), de „hangszereken való ügyesség” és „zeneszerzésben való jártasság” (P. Busto, Descrizione della Transiluania, 1595) is jellemezte. Egy brüsszeli orgonista, Peeter Cornet (1575 k.–1633) darabja, Fantasia 8 toni, majd a francia Jean Jacques Beauvarlet-Charpentier (1734–1794) – nem összetévesztendő Marc-Antoine Charpentier-val – fúgával kibővített Kyriéje (a 4 parties) szólt. Johann Krieger (1651–1735) Fantasia (Anmuthige Clavier-Übung, Nürnberg, 1699), António Correa Braga (portugál, 17. sz.) Batalha de 6. Tom következtek – ez utóbbi egy 1695-ös többszerzős gyűjteményben maradt fenn, a Braga úgyszólván egyetlen ma ismert műve, változatos és izgalmas, a orgonaponttal alátámasztott csataindulós tematikája még skótduda-játékot is idézett. Johann Sebastian Bach érett barokk d-moll kromatikus fantázia és fúgájához (BWV 903) már nem volt sajnos elégséges a kis, liturgikus célú templomi orgona, de főleg annak jelenlegi műszaki állapota, itt egy elektromos hangszerre váltott az előadó. Az orgonasort végül Georg Friedrich Händel korálfeldolgozása zárta, a Jesu meine Freude (HWV 480), az alt-szólamban elhelyezett témával.