Zenei miniportrék 3. – Thurzó Sándor zenetörténész

Thurzó Zoltán

„Egy lángot adok, ápold, add tovább (…) és gondozd híven.” Reményik Sándor szavai jutnak eszembe összegzőként nagytatám zenetörténeti tevékenységéről. Ezeket a zenei miniportrékat igazából vele kellet volna kezdenem. Nem könnyű feladat számomra ezt az epizódot megírni, hisz majd kilenc évtizedes pályafutását és életművét nem lehet pár sorban pontosan összegezni, sorjázni. Viszont meg kell próbálkoznom ezzel, hogy megemlítsek párat a fontosabb tudnivalókról. A példakép „nagytatán túl”, egy életen át tartó alázatos, zenei munkássága nem csupán egyedi városunk történelmében, de ugyanakkor megkerülhetetlen is.

Thurzó Sándor (1920–2009)

Thurzó József és Thurzóné Gonda Teréz második gyermeke a négyből (József, Sándor, Károly, Irma). A zenére való hajlamot a négy gyermek közül csak ő örökölte. Az 1930-as évek elején már olyan virtuóz mód hegedült, hogy a helyi tanárok unszolására a család elviszi őt Budapestre, hogy a kor egyik legtekintélyesebb előadóművésze, Hubay Jenő is meghallgassa. Nagy jövőt jósolt neki, és több alkalommal magánórákon is fogadta. 1937-ben meghalt Hubay Jenő, és félbemaradt a tanulás, pedig már a zeneakadémiai előkészítők is elkezdődtek. A tanulás eme folyamata megszakadt. A két világháború között már a Nagyváradi Filharmonikus Társaság besegítője, így a zenekari munka szépségeivel is megismerkedik. A világháborút mint a helyi zenés színház koncertmestere és a Filharmóniai Társaság egyik hangversenymestere élte át. 1949-ben állami fennhatóság alá került az 1888 óta működő Filharmóniai Társaság. 1936-tól (még mielőtt 1949-ben államosították volna) ő alapította meg a mai Filharmónia alapját, zenészeket összegyűjtve, és rendszeresen felléptetve a zenekart. 1941–56 között már a nagyváradi Színház zenekarának koncertmestere, 1949–56-ig pedig az államosított Filharmónia koncertmester-helyettese, művészeti titkára. Kollégáinak – nagymamámmal közösen – több mint 35 ezer oldalnyi kottát másolt kézzel, gyertyafénynél – hogy enyhítse a zenekar kiadását. Ezen példányokból még most is vannak a Filharmónia kottatárában. 1956–59 között a nagyváradi Bábszínház zenei vezetője (nemzetközi bábfesztiválon és versenyen, Konstancán első díjat is kaptak), 1959-től nyugdíjazásáig pedig a Filharmónia tagja.

Szalay Stefánia – a Bartók növendék – mások mellett úgyszintén nagy lelkesedéssel támogatta az általa folytatott elmélyült muzikológiai ügybuzgóságot, gyűjtést és rendszerezést. Rengeteg időt és pénzt fektetett a Nagyváraddal kapcsolatos zenei dokumentumok, tárgyak, relikviák beszerzésére, megvásárlására. Munkaerejét egész életében a zenének szentelte. A nagyváradi zenei élet továbbéltetőjévé vált. Értéket képviselt egy értékvesztett világban.

Közel 80 év komoly munkája révén egy unikumnak számító várostörténeti dokumentumtárat hozott létre, ezzel pedig a Thurzó család az egyetlen Nagyvárad eddigi történelmében, amely rendelkezik a város klasszikus zenei életének teljes archívumával, amely 13 különálló rendszerben és kritérium alapján van lebontva. Dokumentációs adattárunk jelen pillanatban 1760-tól kezdve 17.429 epizódot rögzített, amely természetesen napjainkban is növekszik. Harminc másodlagos forrást tartunk számon 1199-ig visszatekintve. 174 helyi zeneszerzőről van kimutatásunk, valamit több ezer előadóról. Mind a 238 helyszínről tudunk, ahol 1199-től napjainkig bárhol is ismert valamilyen komolyzenei tevékenység. Tárgyi anyagok birtokában is vagyunk (hangszerek, dokumentumok, kották, jegyzetek, levelek, kéziratok, több ezer dokumentumnak számító fénykép stb.).

Egy értékrendszer kialakítása következetes és fáradságos munka, mert az egymagában értékmentés is. Nagytatám hitt a világ megválthatóságában. Sok mindennek ő tette le az alapját Nagyváradon. Alapos, tudományos kutatómunka jellemezte életének minden pillanatát.

Kodály Zoltán halála után néhány héttel egy nagy csokor virággal tisztelte meg a még friss hantolású sírt. Akkor erősödött meg elhatározásában, hogy értékmentő tevékenysége fontos. Munkássága, feltáró kutatásai révén Nagyvárad bekerülhetett az egyetemes zenetudomány vérkeringésébe. Ámbár zenetörténészi tevékenysége nagy nemzetközi sikerekkel járt, ő egy szerény, halk szavú zenetudós maradt, aki lelki értékeivel dominált. Időtálló üzeneteit így is meghallották. Nagyszámú zenei vonatkozású cikk és tanulmányok szerzője külföldön is. Írásai tudományos jellegűek voltak. Több újság, folyóirat adta ki írásait. 24 zeneszerzőnek 57 szerzői estet rendezett. Lelkesen szervezte a koncerteket/fesztiválokat, és több mint 3 ezer zenemű (!) nagyváradi bemutatója is nevéhez fűződik. Néhány kamaraegyüttes létrejötténél és elindításánál is bábáskodott. Kamaraopera társaságot alapított (amely a ’70-es, ’80-as években rendkívüli kihívásnak számított, önkéntes alapú volt, de végül sikerült), szervezett és irányított 15 éven át, az 1989-es rendszerváltozásig. Az „események” után sok énekes a kolozsvári, budapesti vagy bécsi operához szerződött, így az itteni társulat megszűnt. Nagymamámmal közösen (Thurzóné Tyukodi Margit, házasságukból két gyermekük született: 1943 – Sándor József, és 1945 – Margit Terézia) készítették el a kosztümöket, vásárolták meg az anyagot a szereplők felöltöztetéséhez és ők is tárolták otthonukban mindezeket. A Megéneklünk Románia egyik fesztiválján az együttes első díjban részesült a Doru Popovici: Interogatorul din zor című kétszemélyes kisopera előadásával.

Nagyvárad zenei múltjának fáradhatatlan kutatója és gyűjtője volt. Családja és a zene volt az élete. Munkássága elismeréseként számos oklevelet, emlékplakettet kapott. Elhunyta után utcát is elneveztek róla Nagyváradon. Egy város igazi fokmérője a kultúrában rejlik. „A város értékét a kulturális múltja-jelene teszi mértékadóvá” – vallotta többek közt nagytatám. (Folyt. köv.)