Színháznak lenni kell, ez nem kérdés

Pap István

Egy színházi ünnepre nem lehet alkalmasabb darabot választani, mint az oly sok minden más mellett a színház mibenlétét is boncolgató Hamletet. Persze nagyon nehéz ünnepelni akkor, amikor a járványhelyzet miatt a közönségnek több mint a felét nem szabad beengedni a színházba, amikor minden lépést, intézkedést meg kell tervezni, nehogy tovább terjedjen a kór, és amikor két felvonás között egyórás szünetet kell tartani, a nézőket pedig ki kell tessékelni a színházból. Ilyen körülmények között nem lehet felhőtlenül és felszabadultan ünnepelni, ezért is illeti külön köszönet a váradi közönséget – mint ahogy ezt meg is tette Czvikker Katalin főigazgató az előadás előtti rövid ünnepi beszédében –, amiért ilyen nehéz időkben is kitart a színház és a művészek mellett.

Fej vagy írás

A Gyulai Várban bemutatott előadást nem láttam, de a helyszín miatt bennem az a – mint kiderült –, tévképzet alakult ki, hogy Váradon is korabeli helyszíneket idéző előadást fogunk látni. Ehhez képest meglepett a színház játékterében kialakított modern, már-már sci-fi szerű színpadkép (a díszlettervező Horváth Jenny volt), és a melegítőben, öltönyben, meg ilyen-olyan hétköznapi, meg kevésbé hétköznapi ruhákban játszó színészek látványa (jelmeztervező Florina Bellinda Vasilatos). Ennél eklektikusabb színpadképet nehéz lett volna kitalálni, és akkor még nem beszéltem a mindent ellepő vízről. De majd fogok. Telihay Péter rendező ötletesen belefonja a Hamletbe az erről a műről készült legismertebb kortárs színházi reflexiónak, Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halottjának motívumait és szövegrészleteit. Az abszurd dráma egyik ikonikus motívuma, a fej vagy írás játék végigkíséri az előadást tökéletesen kifejezve Hamlet tragédiájának oximoronját: véletlen sorsszerűségét; hiszen a tettek, gondolatok, érzések véletlenszerű sorozata ugyanúgy vezet az elkerülhetetlen végkifejlethez, a halálhoz, ahogy a fej vagy írás játékban is a pénzérme – véletlenül? sorsszerűen? – mindig a fejre esik. A színészek kiszolgáltatottságáról szóló, szintén a Stoppard műből vett monológok a Színészkirálynőt alakító Gajai Ágnes tolmácsolásában az előadás hatásos pillanatai közé tartoznak, sőt, a színművészetet manapság sújtó mindenféle bajok ismeretében, amelyekre egyébként finom, de azért konkrét utalások is történnek, kifejezetten megrendítőek voltak.

A víz az úr

Shakespeare és Stoppard párbeszédeként értelmezhető talán az a megoldás, hogy színpadot az előadás előre haladtával fokozatosan ellepi a víz. Az igaz, hogy a Stoppard műben a főhősök sorsa a tengeren teljesedik be, a Hamletben viszont nem kap olyan hangsúlyos szerepet a víz, noha nyilván Helsingör a tengerparton fekszik, Hamletet a tengeren küldi a király Angliába, illetve Frotinbras is tengeren jön Helsingörbe, hogy átvegye a hatalmat a vérfürdő után. Talán éppen a vérfürdő, valamint a bűn és a megtisztulás fogalmaiban ragadható meg ez a rendezői megoldás: úgy lepi el fokozatosan a víz a királyi várat, magát a királyságot, ahogy merülnek egyre mélyebben a bűnbe annak lakói, és vízbe merülnek a halottak, víz lepi el a bűzlő Dániát is óriás lobogójával együtt. Ugyanakkor a mindent ellepő víz el is mossa a bűnöket, egyfajta megváltás szimbólumról lehet szó tehát. Érzésem szerint a víz vonatkozásában túl áttételes a kapcsolat Stoppard és Shakespeare között, ha van egyáltalán, amúgy is ezeket a konstrukciókat otthon, a gépem előtt ülve gondolom ki, a helyszínen viszont többnyire csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire fázhatnak a csuromvizes ruhákban, bokáig vízben bukdácsoló színészek, akik a minden előadás előtti, az orrnyálkahártyájukat megbolygató PCR-tesztek elvégzése után még ezt a tortúrát is ki kell állják.

Deja vu

Ha a vízzel elöntött színpad eddig nem látott, hatásos ötlet lenne, akkor dicsérni jönnék, nem temetni, de ilyesmit láttunk már korábban, például a Jelenetek egy kivégzésből című darabban, amit már ott is fölöslegesnek éreztem. Abban azért reménykedem, hogy a jelmezek jó minőségű vízhatlan ruhák voltak, és abban, hogy senki nem fázott meg. Mitagadás, ebből a szempontból nagyon aktuális volt ez a megoldás, mert minduntalan a megfázás, a megbetegedés lehetőségét juttatja a néző eszébe, aki ezt az előadást nézve egy pillanatig sem felejti el, hogy világjárvány van. A klasszikus műben kellékként használt elektromos gitár és basszusgitár (újabban szaxofon) szintén deja vu érzést keltett, hisz annyiszor láttunk már ilyet korábbi előadásokban, és az egyébként Ophéliát remekül alakító Trabalka Cecília is sokadjára adja a dj-t a színpadon, a lány megőrüléséhez vezető jelenetek sorában a Pet Shop Boys It’s a Sin (Ez bűn) című slágerét éneklő és énekeltető jelenet pedig érzésem szerint az előadás mélypontja volt.

Fordítás

De Shakespeare Hamletje annyi más ok mellett azért is zseniális, mert mindenfajta nehézségek, továbbá a művet fel-, ki-, és átforgató interpretációk ellenére is hat, hogyha az előadás alkotói nem féltékenyek annyira a szerző zsenialitására, hogy benne is hagyják a szöveget a produkcióban. Szerencsére Telihay Péter hagyta érvényesülni a szöveget, így élvezhettük Nádasdy Ádám pazar fordítását. Nem lebecsülve Arany János örökbecsű munkáját, de mégis ki kell emelni, hogy a Hamlet szövege egészen új dimenziókat nyer ebben az új, mai magyar nyelven megszólaló tolmácsolásban, könnyebben érthető a számos filozofikus jellegű monológ, és közben megőrződik a szöveg képgazdagsága, kortársian barokkos áradása is.

Nagy teljesítmény

És működik a Hamlet, ha vannak jó színészek, akik eljátsszák azt. Szerencsénkre a Szigligeti Társulatban vannak jó színészek, akik a minden szempontból mostoha közegben is életre keltették a halhatatlan mű figuráit, voltak akik több alakot is. Hunyadi István setesuta Horatioja, Kardos Róbert sírásója vagy Gajai Ágnes Színészkirálynője emlékezetes alakítások, és a többiek is mind jók, de a legnagyobb persze Sebestyén Hunor a címszerepben. Hamlet vívódásai, haragja, erkölcsi dilemmái, bosszúszomja hiteles, hatásos, tökéletesen kiforrott a Szigligeti Színház – mondjuk ki – vezető színészének a tolmácsolásában. Ha maga az előadás nem is marad majd meg emlékezetünkben, Sebestyén Hunornak ez az alakítása benne lesz a váradi színháztörténeti antológiákban.