Menni vagy maradni? – egy hányattatott sorsú család története

Pikó Stefánia

Az Eltűntek Románia három fontos történelmi eseményét ábrázolja egy szász család szemszögéből, nem épp kronológiai sorrendben: először 1989-ben járunk, a forradalom előtt néhány hónappal, amikor már nagyon sokan szöktek el, így az üldözési mániás Martha (Tóth Zsófia) sem bírja tovább, és elhagyja családját. Ezután (vagy ezelőtt?) 1944-ben folytatódik a cselekmény, amikor a németeket szovjet munkatáborokba deportálták, majd az utolsó rész 2007-ben játszódik, az unióhoz való csatlakozás évében. Ekkor a családhoz hazatér egy rokon Németországból egy zsák Hariboval, és arról beszél, hogy nem is volt olyan rossz az a kommunizmus (amiből egyébként elszökött). A tizenkét karaktert hat színész alakítja, és minden „időutazás” alkalmával újra bemutatkoznak. A központi figura, aki mindhárom részben ugyanazt alakítja, aki mindhárom időszakot megélte: Kathi. Őt Szilágyi Enikő játssza, aki a valóságban 1989-ben elhagyta Romániát, majd évek múltán tért vissza, és sikeres színésznő lett. Kiváló tehetségét jól tükrözi az, ahogyan abban a mindössze másfél órában ötvenes nagynéniből szerelmes fiatallá, aztán szenilis idős nővé válik.

Az otthon maradás és a nyugatra költözés egymásnak feszülése, konkrétan a migráció kérdése mindegyik felgöngyölt történelmi időszakban előkerül, hol szökésnek, hol menekülésnek, hol utazásnak nevezik. Az utolsó részben, 2007-ben az öreg, könnyes szemű Kathit csak az a gondolat tartotta életben, hogy unokaöccse, Edgar (Sebestyén Aba) lapot küld, telefonál, és húsvétra lehet, hogy ezúttal tényleg hazajön Németországból. Lilli (Bajkó Edina), Gerd (Szabó János Szilárd) özvegye és Edgar lánya, valamint Ida (Tóth Zsófia), Lilli lánya maradtak mellette, hozzájuk jött látogatóba Rainer és fia, Holger (Scurtu Dávid) Németországból. Rainer addig magyarázza, hogy nem is volt annyira rossz a kommunizmusban, csak tudni kellett, kivel lehet mismásolni, míg Ida, a lázadó fiatal meg nem elégelte, és gúnyosan futott át minden olyan különben tragikus történeten, melyeket már ezerszer hallott: „néha arra gondolok hogy azért ismételgetik ezeket a történeteket, mert nincs más mondanivalójuk egymás számára” – mondta. Ida úgy mesélt, mintha ott lett volna, kicsit mi is úgy hallgatjuk ezeket, és eszünkbe jut a kollektív emlékezet elmélete.

Ebben az utolsó részben mutatkozik meg a migráció következménye, a rokonok egymásnak feszülnek, a nyugatiak lekezelőek, és amikor az otthon maradt először elutazik, a boltokban felismeri azokat a szappanokat, kávékat, amiknek úgy örült, ha egy rokona küldte – ott pedig azok a legolcsóbbak. Aztán hazajönnek, és konstatálják, hogy milyen szépen fejlődik itthon minden, és már mindenfélét kapni lehet nálunk is, az itthon maradt pedig vigyáz a régi családi házra, és próbálja életben tartani az öreget, aki mindig várja a telefont, a képeslapot.

Sós Beáta díszletterve szépen illeszkedett a dráma világához, a láncfüggönyből összefűzött falakon könnyedén átjártak, a fehér ajtó ablakain lestek ki – az egész ház olyan volt, mintha áttetsző lenne, Martha beteges üldözési mániáját támasztotta alá, az 1989-es jelenetekbe pedig különösen passzolt. A forgó emelvény az időutazás eszközeként is jól szolgált – váltáskor körbe-körbe forgatták azt a színészek.

Domahidi Katalin és Vilhelem András csellójátékát is érdemes megemlíteni, akiknek néhány pillanatra olykor még a figyelmet is sikerült elvonni a színpadon zajló történésekről. A darab zeneszerzője: Cári Tibor.