Kiszolgáltatott ártatlanság a nagyváradi Lilliput Társulat évadnyitó bemutatóján

Pikó Stefánia

A Valahol Európában egy musical-adaptáció az azonos című film alapján, amely a második világháborúban elveszett, árva gyermekekről szól. Ősbemutatóját 1995-ben tartották, a budapesti Fővárosi Operettszínházban, Horváth Péter rendezésében, a második világháború végének ötvenedik évfordulója alkalmából. A filmet Radványi Géza rendezte, a musical zeneszerzője Dés László, a dalszöveget Nemes István írta, a szövegkönyv pedig Böhm György, Korcsmáros György és Horváth Péter munkája.

A Lilliput Társulat produkcióját a Szigligeti Színház iskolaprogramjának keretében hozták létre, Györfi Csaba rendező-koreográfus vezetésével. Az előadásban tizennyolc gyerekszereplő, nyolc bábszínész és két vendégszínész játszik együtt.

Ahol tizennyolc gyerekszereplő van, ott egyértelmű, hogy ők lesznek a figyelem középpontjában, de a felnőtt színészek alakítása sem törpült el a bájos kiskorúak mellett. Benczi Tekla, akiről néhány hónappal ezelőtt írtunk, a társulat legújabb tagjaként említve, most megmutatta, hogyan boldogul egy nagyszabású musical főszereplőjeként, és nem okozott csalódást. Könnyedén alakítja Éva szerepét (akit egy ideig csak Suhancként ismerünk), ha kell, harcias, de ha biztonságban érzi magát, leengedi a falakat, melyeket az utcai túlélés miatt épített maga köré, és ugyanúgy viselkedik, mint bármely más jómódú családból származó kedves, értelmes hölgy. „Talán, még újra kezdhetem / Talán, még egyszer szép leszek” – énekeli Éva szívszorítóan, Benczi Tekla hangja pedig tökéletesen illik hozzá, szép, tiszta, és bár az volna a benyomásunk, hogy már-már túl törékeny, mindig a jó pillanatokban cáfol rá erre és villogtatja meg erejét. Kíváncsiak leszünk, hogyan fog hangzani Éva dala az X-faktor győztes Tóth Anditól, az említett szerepet ugyanis a nagyváradi születésű énekes is játszani fogja.

A darab főszereplője az állami javítóintézet egykori lakója, Hosszú, akit Kiliti Krisztián alakít (a második vendégszínész).

Suhanc és Hosszú egy-egy olyan banda vezérei, melyek a háború miatt árvultak el, vagy már azelőtt is árvák voltak, csupán az intézmények megszűnése miatt kerültek utcára. Ezek a gyerekek éheznek, félnek, még akkor is, ha szinte mindannyian egész „felnőttesen” viselkednek. Kuksi, a legkisebb, és aki talán a legártatlanabb, legnaivabb maradt, mindig azt ismételgeti, hogy „nem szabad félni”, ez dalban is elhangzik, de ennek ellenére nyilvánvaló a félelemérzet. Kuksit egyébként Hanyecz Debelka Ágoston alakítja, Hanyecz Debelka Róbert bábszínész kisfia. Apa és fia együtt játszanak, hiszen a bábszínész a végtelenül szimpatikus híres karmestert, Simon Pétert személyesíti meg. Ő bánik egyedül emberségesen a kóborló gyerekekkel, akiket a túlélésben még a törvény is akadályoz. A legellenszenvesebb alak, az Egyenruhás (Csepei Róbert), elvetemült módon ragaszkodik a törvényhez, egy pillanatra sem gondolkodik, ha meg kell húzni a ravaszt a gyerekek előtt.

A legifjabb színészpalánták szülei, nagyszülei, rokonai biztosan elképzelhetetlenül büszkék, és lehetnek is, hiszen a gyerekek igen komoly szerepeket kaptak, nem „úszták meg” azzal, hogy itt-ott álldogáltak a színpadon. Volt itt szólóéneklés, tánc, és szöveg is bőven. Szeplős (Sella Dominik) Hosszúval és Ficsúrral (Szabó J. Viktor bábszínész) csavarog már a kezdetektől fogva. Szintén a javítóintézet lakója volt, és zsenge kora ellenére úgy száll be a nagyfiúk cigarettáért vívott harcába, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, és ha valakivel összeakad a bajszuk, mindig azt kiáltja: „Könyörgöm, akasszuk fel!” – a történet vége felé kiderül az is, miért. A gyerekek kezébe több alkalommal is fegyver került, a szereplőktől pedig hallhattunk trágár beszédet is – néha a gyerekek is hajmeresztő dolgokat mondanak, a fent említetthez hasonlókat. De ami ezeknél a megnyilvánulásoknál, és a fegyveres gyerekek látványánál is hajmeresztőbb, az az, hogy az egyáltalán nem fiktív háborúknak egyáltalán nem fiktív következményei között valóban jelen van az elárvult gyerekek utcára kerülése, az, hogy túl korán szembesülnek az életveszéllyel, a nélkülözéssel, a halállal. A darab nagyon jó emlékeztető arra, hogy semmilyen körülmények között nem szabad megfeledkeznünk az empátiáról, és fontos, hogy soha ne veszítsük el emberségünket.