A filharmónia-évad második koncertjéről

Tóth Gábor

A maszkos egymásra nézést és a távolságtartást szokjuk, nem szószátyárkodunk róla, lassan nem is lesz már téma. Talán ez is a cél… Amíg nem kerül sor majd a fülünk eltakarására is, addig legyen téma inkább a lényeg, azaz a zene. Erős évadkezdés után egy még kompaktabb minőségű, nagyon „ütős” koncertet kaptunk ajándékba csütörtök este a filharmónia zenekarának és fennebb már említett két fiatal vendégművészük előadásában. A nemrég harmadik X-es korosztályba lépett meghívottak egyértelműen a megérdemelt ismertséget és elismert minőséget képviselik a hazai zenei palettán, és nemcsak, ezt most is hallhattuk. Először működtek együtt a váradi zenekarral – reméljük nem utoljára. A szimfonikus együttes pedig ha így folytatja a minőségi felívelést, akkor lassan nem akad több munkája majd a leendő krónikásoknak-kritikusoknak, mint felsorolni a műsort és a fellépőket. Persze azért a szolid elragadtatás mellett tegyük szóvá, hogy bizony sántikált a fuvola- és kürtszólam is, és a csellóknál is különös szelek fújdogáltak.

A műsorról: Mozart két fiatalkori szimfóniáját hallhattuk, a nyitányfunkcióval, egy szuszra játszott 23., D-dúr K. 181-est, majd a „négy szuszra” játszott, azaz négytételes 25., g-moll, K. 183-ast – mindkettőt 17 évesen írta. Utóbbi különösen viharos érzelmeket kavaró (Sturm und Drang) Mozart kreációjának egészét tekintve is. Ez az ún. „kis g-moll” szimfónia, melynek szokatlan zenei ihletettsége miatt Mozart-életrajzi inspirációk nyomán „lefordítottak” már zenéjét a szülővárosba való visszatérés izgatottságára, ezzel együtt az irányító apa, Leopold Don Giovanni-tónusos komplexusra is. A koncert rendkívül határozott indítása valahogy épp e szimfónia második tételére hagyott alább. Igaz, nem ez Mozart életművének leghíresebb szerenádjellegű lírai részlete, viszont tapasztalatom, hogy a fiatalabb karmesterek, de olykor a korosabbak sem mindig tudják megfelelő hangzóformába önteni az ilyen kamaratételeket. Emellett teljes gratuláció a zenekar-karmester együttműködés nyomán jól összeszedett muzsikáért.

A fiatalkori Mozart-művek után kontraszt jött, Antonín Dvorák kései h-moll gordonkaversenye, aminek túláradó érzelmű hangulatát átszövik a szerző amerikai éveinek gazdag élményei, s velük a honvágya, akárcsak az ezzel zeneileg és kronológiailag is rokon IX. szimfóniáét. A túláradásról csak annyit, hogy voltak itt már-már mahleri léptékű zenekari fortissimo-kitörések, még ha elenyésző mennyiségben is, s ez sajnos inkább egyfajta zenei kiabálásnak kedvezett, mint az esszencia hall(gat)hatóságának. Az ilyesmi elsütése előtt jó felmérni egy dirigensnek a léptékeket: együttest, hangzásteret.

A szólistáról igazán csak annyit, hogy csupa szív és lélek, és ezt fejben is rutinosan összerakott szakmai tudással közvetíti is a közönségnek. Voltak olyan bizonyos nagy, befogadó csendek a nézőtéren, amik ezt a hatást biza visszaigazolták. És ahogy már a nyári évad végén itt fellépett egyik közvetlen zenészkollégájával, Răzvan Sumával kapcsolatban is elmondtuk, ráadásul nemcsak szeret, hanem tud is csellózni. Ennyi a titok. Ráadás is volt, mert a közönség igényelte: Ennio Morricone Gabriel's oboe c. sokféle mindenre áthangszerelt könnyeket fakasztó filmzenei témáját (A misszió/1986) most zenekari kísérettel hívta érzékenyen életre a cselló, azzal a nem titkolt üzenettel, hogy hit és zene minden bajon átsegít.

A koncertfelépítés logikus volt, még ha nem is szokványos. Személy szerint támogatom az ilyen jellegű pozitív eltéréseket a versenymű-nyitány-szünet-szimfónia megszokott tipológiájától, de azért a szünet kissé hiányzott a 80 perc alatt, még ha a jól előadott zene abszolút le is köti a figyelmet.

Nagy pozitívum, hogy úgy tűnik, a hallgatóság kezd felbátorodni, az évadindító viszonylagos nézőtéri pangása után most mintha több és lelkesebb is lett volna a publikum.