A Gyulai Várszínházban mutatták be a Szigligeti Színház nagyszabású Shakespeare-adaptációját

Pikó Stefánia

Hamlet történetét már mindenki ismeri, William Shakespeare művei, ars poeticája meghatározó a színháztörténetben, így drámái újra és újra műsorra kerülnek világszerte. Sok színész álma a „Lenni, vagy nem lenni” monológ előadása, és sok színésznő szeretne egyszer Júlia lenni. Most a Szigligeti Társulat Sebestyén Hunorának adatott meg a lehetősége, hogy Hamlet szerepébe bújjon. A Telihay Péter rendezésében megvalósult koprodukció bemutatóját a Gyulai Várszínházban tekinthettük meg szombat este. Bár a várszínház nézőtere nem a legkényelmesebb, szokatlanul sokan és szokatlanul közel voltunk egymáshoz, minden efféle kellemetlenséget jóvá tudott tenni maga a tér, és az, ahogyan a társulat ennek minden adottságát kihasználta. Alattunk, mellettünk, fölöttünk, közöttünk – bármely irányból számítani lehetett arra, hogy felbukkan egy szereplő. Dimény Levente Hamlet apjának szellemeként jelent meg először, a célnak megfelelően kísértetiesre sikerült, földig érő jelmezében könnyedén mozgott a vár falain. Emellett ő játszotta Claudiust is, Hamlet nagybátyját, aki a király halála után két hónappal feleségül is vette annak özvegyét, Gertrúdot (Tóth Tünde). A darabban és a valóságban is egy párt alkotó művészek ezúttal sem okoztak csalódást. Tóth Tünde Gertrúdja egyáltalán nem tűnt olyan érzéketlennek és gonosznak, mint amilyennek Hamlet vádja festi meg, valami miatt kedvelhető volt. Claudius az égiekkel veszekedett, belső vívódásait nagyon hitelesen adta elő Dimény Levente. Tóth Zsófia is szerepet kapott a darabban, aki a több mellékszerepből a legemlékezetesebben a századost alakította. A várfal legmagasabb pontján két kis zászlóval a kezében irányt jelzett, mintha egy hajó orrán állt volna, beszélgetett a hajósokhoz csatlakozó Hamlettel, de vándorszínészként is volt egy rövid, de figyelemreméltó performansza. A hangzásvilág nagyban hozzájárult a jelenet monumentalitásához, amiért Trabalka Cecíliát kell méltatni, hiszen a szerepe mellett (Ophélia) ő végezte a zenei vezetőmunkát is, de segítségére volt Dombi Dávid is, illetve Tőtös Ádám, aki szaxofonon játszva is megmutatta tehetségét – a hajókürt dermesztő zúgását is ő teremtette meg. Nem mellékesen Dimény Levente is meglepte a közönséget egy kis zenéléssel.

Bomlott elmék

Lőrinc Katalin koreográfus közreműködésének köszönhetően látni lehetett, a történet előrehaladtával hogyan bomlanak meg az elmék, hogyan kerül minden szereplő egyre rosszabb állapotba, Hamlet kivételével, akinél édesapja elvesztése, és az a körül forgó sötét gyanúk másképp vetültek ki, illetve a Hunyadi István által játszott Horationál, aki gyógyszerekkel élt túl mindenkit. Ahogy telt az idő, úgy a karakterek egyre furcsábban mozognak, fölöslegesnek és véletlenszerűnek tűnő mozdulatokat tettek beszéd közben, és bár valószínűleg nem ez az egyetlen értelmezési lehetőség, de úgy tűnt, a furcsa mozgás mértéke egyenesen arányos az adott karakter lelki- és mentális állapotával. A Trabalka Cecília által alakított Ophélia elméje bomlott meg leginkább, vagy legalábbis az ő története tűnt a legtragikusabbnak, és ezt a színésznő nagyon jól hozta, féktelen energiával és odaadással énekelte a Pet Shop Boystól az It’s a sin-t, és énekeltette azt Gertrúddal (Tóth Tünde), Rosencrantzzal (Szotyori József), Guildensternnel (Kocsis Gyula) és Laertisszel (Szabó Eduárd). Utóbbi egyébként édesapja és húga halála után dühödten érkezett a várba, bosszúra éhesen – de nem akárhogy, ugyanis motorral hajtott be a színpadra. A hatásvadász mozzanat talán még erőteljesebb lett volna, ha nemcsak begurul vele, hanem meg is túráztatja kicsit, egy kerékre áll vagy valami hasonló trükkel dobja fel a dolgot.

Visszatérve Ophéliára, mintha a darabban kicsit jobban kiemelték volna az ő történetét a többiekénél. A színpad közepén egy medencét alakítottak ki, melyben egy kis tócsából, lassan és észrevétlenül lett egyre magasabb a víz. Ophélia egy nagy, piros és fehér (vér és ártatlanság) színű kendőt ejtett bele, halála után a vízen úszó kendő mintha ő maga lett volna, aztán az volt a föld, amelybe beletemették. Kardos M. Róbert, aki előzőleg Ophélia édesapját játszotta, most a sírásó szerepében jelent meg, a társa pedig nem volt más, mint Trabalka Cecília. Együtt ásták Ophéliának a sírját, beszélgettek, közben Hamlet és Horatio is megjelentek, majd az elmúlásról folytattak közösen eszmecserét. Meg kell említeni, hogy Kardos M. Róbert üdítő játéka jóleső volt a tragédia közepette. A darabot nem bagatellizálták el, nem volt teleszórva poénokkal, de a sírásók jelenetébe mégis beszúrtak egy COVID-poént is, ami bőven bele is fért. A medence, a víz nemcsak az ártatlanság halálára emlékeztethet, hanem a mitológiát is bevonja – mintha a Sztüx folyón taposva keresztül játszottak volna.

Ülni vagy állni

Mivel egy több száz éve rendszeresen előkerülő történetről van szó, nem könnyű új perspektívát teremteni, új olvasatot alkotni a Hamletről. Ebben az előadásban sem azon volt a hangsúly, hogy a történetet más, eddig ismeretlen köntösbe bújtassa, viszont sikerült egy olyan négyórás produkciót összehozni, amit még a huszadik sorban, mások haján keresztül leskelődve sem lehetett unni, bár néha el-el kalandozott a figyelmem. Ez, valljuk be, természetes és előfordul, főleg egy ilyen hosszú előadás esetében, a gond csak az, hogy épp a legsúlyosabb monológ, minden idők legismertebb részlete, a „Lenni vagy nem lenni” monológ alatt néztem az órámra. Hamlet leült egy székre a reflektorállványok közé, és onnan mondta el a monológot. Sajnálatos, tekintve, hogy egyébként zseniálisan kihasználták a várat, és olyan atmoszférát teremtettek, amit egy egyszerű kőszínházban nem is nagyon lehet megközelíteni sem, de épp a legfontosabb monológ alatt nem történt semmi mozgás. Az, hogy az állványok között ült, alapból nem volt a legjobb ötlet, mert míg sok jelenet esetében könnyű volt megfeledkezni kicsit arról, hogy ez most egy előadás, és a néző bele tudta élni magát, a monológ alatt nehéz volt elvonatkoztatni azoktól a technikai tárgyaktól Hamlet körül, hiszen állandóan arra emlékeztettek, hogy ő egy díszlet közepén ül. Az öngyilkosság szélén álló Hamlet nem lógott létrán, a falon, nem próbálta meg éppen felakasztani magát, vagy megvágni magát, hanem csak ült egy széken. Van, amikor a kevesebb több, de ha az egész darab folyamán élnek minden külső lehetőséggel, akkor talán nem ártott volna ekkor is. Ennek ellenére Sebestyén Hunor nagyon jól alakította a csavaros elméjű Hamletet, és már azért is megérdemelte a végén a vastapsot, amiért hiba nélkül vitte végig a darabot.

Nagyon sok volt az érdeklődő, és a nézők közül sokan nem is tudták, mennyire hosszú előadásra ülnek be, viszont sokat elárul, hogy a kétórás első felvonás után szinte senki nem ment haza, 4–5 üres széken kívül nem sokat lehetett látni az egész nézőtéren. Sokan jöttek el Nagyváradról is, és nagyon jól tették, mert egy igazán különleges élménnyel gazdagodhattak. Az ősz folyamán itthon is megtekinthető lesz az előadás, ha minden jól megy, már a sokunknak hiányzó nagyszínpadon.