Egy hetven éves (báb)mese története

Pap István

A nagyváradi bábjátszás története a múlt század negyvenes éveibe nyúlik vissza, amikor Farkas Adél kis bőröndjében, kesztyűs bábokkal járta az óvodákat, iskolákat. 1950-ben csatlakozott hozzá Máté Magda, Szamosi Ilona és Páter János, akikkel közösen megalakították a nagyváradi Bábszínházat. Az első darabot 1950. február 19-én mutatták be. Két évvel később, 1952-ben két tagozatú lett a bábszínház, létrejött a román társulat is. Az 1955-ös év fordulópont a váradi bábszínház életében, ugyanis ekkor került Nagyváradra Kovács Ildikó rendező, a romániai magyar bábművészet iskolateremtő személyisége, valamint Fux Pál tervező. Szintén ebben az évben költözött az intézmény a Zöldfa/Alecsandri utca 8. szám alatti épületbe.

És ebben az évben került Seres Lajos is a bábszínházba, aki élő szemtanúként és résztvevőként idézte fel lapunknak a bábszínház életét. „Húszéves koromban állást kerestem, valaki mondta nekem, hogy »most van felvételi a bábszínházban, nem próbálod meg?« Én megpróbáltam. A felvételi olyan volt, mint a színi akadémián, csak kicsiben: verset kellett mondani, szöveget olvasni, irodalmi ismeretekről számot adni, de minderre rájött a bábmozgatás is. A felvételi sikerült, pedig én azt megelőzően nem is fogtam bábot a kezemben. Vilidár Istvánnal kerültem ide, mi voltunk a fiatalok az akkor már elég jól működő kollektívában, a többiek zömében a színházból átjött színésznők voltak.”

Fénykorszak

Seres Lajos a váradi bábszínház fénykorát elhozó két személyiségre, és arra a korszakra így emlékezett vissza: „Nagyon nagy szerencsém volt, hogy belekerültem Kovács Ildikó és Fux Pál kosarába, hogy így mondjam, mert ők hallatlan ambíciót diktáltak. Volt, hogy éjszaka tizenegy órakor a portás dobott ki a színházból, hogy menjek már haza, mert ott gyakoroltam a tükör előtt.” A kitartó munkát hamar siker koronázta. „Alig nyolc hónapja voltam a színházban, amikor meghívták egy bukaresti fesztiválra a Don Quijotét, amelyben én játszottam Sancho Panzát.” A Kovácsi Ildikó rendezte darab Fux Pál bábuival hatalmas sikert aratott, olyannyira, hogy „azonnal meghívtak Nyugat-Németországba vele, végigturnéztuk Pestet, Csehszlovákiát, és kikötöttünk vele a svájci határ mellett, Lörrachban, visszafele pedig Bécsben” – mesélte Seres Lajos. A szakmai siker csúcsa az 1956-ban bemutatott Szarvaskirály című előadás moszkvai meghívása volt.

A siker titka

A sikerért meg kellett dolgozni, márpedig Fux Pál megkövetelte a precíz, komoly munkát. A legendás bábos szakemberre így emlékezett vissza Seres Lajos: „Fux Pali kimondottan úriember és rendkívüli tehetség volt. Az ő érdeme, hogy hallatlan fegyelmet teremtett a társulatban. Amikor azt mondta, hogy reggel nyolc órakor van a próba, nyolckor megnyomták a csengőt, és akkor a színpadon kellett lenni. Ha csak két percet késtél, akkor aznap nem volt fizetés. Őalatta lemorzsolódtak azok, akik nem a bábszínházba valók voltak. Ő készítette a bábukat, ezek olyanok voltak, hogy szinte maguktól mozogtak. Ha pedig valami nem stimmelt a bábuval, nyekergett, nem mozgott elég jól, bementem hozzá, ő pedig azt mondta, »Hagyd itt, mindjárt megcsinálom«, és megcsinálta.”

Történetek

Az ötvenes években „zűrzavaros élet volt még” – fogalmazott Seres Lajos, aki több érdekes történetet idézett fel abból az időszakból: „Szabályosan Dérynéztünk, azaz szekeres turnékra mentünk. Egy szekéren volt a díszlet meg a bábuk, és mi gyalogoltunk utána. Volt olyan, hogy át kellett gázolni egy mocsaras részen, hogy öt kilométert rövidítsünk, mert mentünk egyik faluból a másikba, és a hátunkon vittük a kolléganőket a túloldalra, mi meg nyakig sárosak lettünk. Voltak olyan dolgok is, amiket szerettünk. Például az egyik faluban vettünk egy nagy lábas tejet, egy kenyeret, körülültük a lábast a csuporral, és jó hangulatban megvolt a vacsora”. Amikor nem szekérrel, akkor vonattal mentek turnézni a váradi bábosok, de ez sem olyan volt, mint amilyennek mi ma elképzelnénk. „Volt, hogy negyvenöt napos vagonos turnéra mentünk. Ez azt jelentette, hogy vonattal utaztunk, bevontattak bennünket egy mellékvágányra valamelyik városban, egy autóval behordták a díszletet a városba, este pedig visszahordták a vagonokba. Miután játszottunk, mi is visszamentünk a vagonokba, és a következő vonattal húztak tovább” – idézte fel a múltat Seres Lajos. Az ötvenes évek sajátos politikai-ideológiai kulturális intézménye volt a brigádműsor. „Mi is rengeteget jártunk falura brigádműsorokkal. Egy tangóharmonikával a kezemben, a többiekkel együtt kimentünk a rétre, és énekeltünk a cséplőgép mellett étkező dolgozóknak”. Mint mondta, nem feltétlenül fogadták őket kitörő örömmel a parasztemberek. „Volt eset, amikor valaki felkapott egy vasvillát és elkezdte mondani, hogy »egész nap búg a fejünk a géptől, és most, hogy van egy kis csend, akkor maguk idejönnek kornyikálni«” – mesélte Seres Lajos. A brigádműsorozás néhány évig tartott, majd pártutasításra valami mást találtak ki. „Volt például a Cântarea României, meg a Dialog la distanță, meg mindenféle elnevezésű szabad műsorok, amelyekre fizetetlenül menni kellett” – idézte fel a múltat Seres Lajos.

Egy korszak vége

A váradi bábszínház egyik jelentős korszaka ért véget, amikor Kovács Ildikó 1958-ban elhagyta Nagyváradot. A hatvanas években felnőtteknek szóló előadásokat is játszott már a bábtársulat (Csehov: A medve, Divina Comedia, Kékmadár), illetve „Úrhatnám Polgár” címmel egy báboperát is előadtak.

A hetvenes években az alapító tagok közül sokan nyugdíjba mentek, egy második generációs bábszínészekből álló társulat folytatta a megkezdett munkát. Vízválasztó volt a bábtársulat életében az 1972-es év, amikor „Fux Pál a pártpolitikai zaklatások miatt arra kényszerült, hogy elhagyja az országot” – mondta Seres Lajos, de hozzátette: szerencsére a társulathoz időközben olyan kiváló művészek érkeztek, mint Szele Vera, Bölöni Vilmos, Kádár Zoltán, vagy Szabó Barna, akikkel tovább lehetett folytatni az igényes munkát. A hetvenes években vezették be a pódiumkabarékat, melyekkel bejárták a Székelyföldet is. Ezekben az időkben délelőtt két-három bábelőadást, este pedig egy vagy két kabaré-előadást játszottak.

Generációváltások

A harmadik generációs váltás a kilencvenes évek elején következett be. A régi társulati tagok közül sokan külföldre, mások nyugdíjba mentek. Köztük Dankó János is, aki harminc évig szolgálta a bábszínházat, és szinte valamennyi darabnak a zeneszerzője volt. A nagyváradi bábszínház 1998-ban vette fel az Árkádia Állami Gyermek- és Ifjúsági Színház elnevezést, a magyar társulat pedig ekkor változtatta Ludas Matyiról Lilliputra a nevét. A mostani, mondhatjuk így, negyedik generációs társulatról Seres Lajos így vélekedik: „A mostani generációban nagyon szeretem azt, hogy rendkívül tehetségesek és nagyon fegyelmezettek. Annak ellenére, hogy nincs se fix rendező, se díszlettervező, olyan modern színházat csinált az igazgatóság, hogy bámulok. Az égvilágon minden modernizálva van, tisztaság van. Ez a színház, ha így marad, csodákat lesz képes művelni, mert olyan a hozzáállás: a kollégák képzettek, megvan bennük a tisztelet, és az irodai személyzet is csodálatos emberekből áll.”

Ars poetica

Az új nevet felvevő Lilliput Társulat új műsorpolitikát érvényesített. A bábok egy időre kevesebb szerepet kaptak, és több volt az olyan darab, ahol a mesehősöket maguk a színészek alakították. Erről a váltásról Seres Lajos különvéleményt fogalmazott meg. „Én elfogadom a csak élő szereplős darabokat, de gondolni kell a kicsi gyerekekre is, akik jobban szeretik a bábos előadásokat. Nekik általában szórakoztató előadásokat csinálunk, hogy nevessenek rajta. Mert bábszínházat humorérzék nélkül nem lehet csinálni. Minden bábuban kell legyen valami huncutság” – vallja bábszínházi ars poeticáját Seres Lajos, akiben elpusztíthatatlan a bábuszeretet. Erről tanúskodik a következő apró eset: „Volt kiállítás, amelyen az én egykori bábum is ki volt téve. A kezemre vettem, elkezdtem vele játszani, és azon vettem észre magamat, hogy sírok. Annyira a hatása alatt tudok lenni, mert ha a bábu a kezemen van, az már nem én vagyok, hiszen igyekszem őt adni” – mondta, felfele mutatva a képzeletbeli bábu felé. Végezetül arra voltunk kíváncsiak, mi a legfőbb különbség a régi idők és a mai kor bábszínháza között. Seres Lajos elsősorban a technikai fejlődést emelte ki. „Nálunk volt egy láda, abban volt egy ellenállás, amit huzigáltunk fél kézzel, a másik kezünkkel tartottuk a bábut. Most meg minden modernizálva van, mindig jött valamilyen technikai fejlesztés, ami jobbá tette az előadásokat. Ma már nincsenek olyan akadályok, mint voltak a régi rendszerben, a bábszínház éli a maga életét, és amíg van élet, addig nincs baj” – fogalmazott Seres Lajos.

Kiemelkedő előadások

Hetvenéves fennállása óta a nagyváradi magyar bábtársulat számos kiemelkedő értékű előadást alkotott meg. A hőskorból a Don Quijote (1956), a János Vitéz (1954), a Szarvaskirály (1956) című előadásokat, valamint az Úrhatnám szolgáló című báboperát (1958) kell kiemelni. A hatvanas évek kiemelkedő alkotásai voltak a Szabó József Ódzsa rendezte A csodálatos kalucsni (1964), valamint a Fux Pál által rendezett Kékmadár (1965). A hetvenes évek néhány kiváló darabja volt A rút kiskacsa (1970), a Micimackó (1971), és az Irgum-Burgum Benedek (1978). A nyolcvanas években többek között a Piroska és a farkas (1985) és a Szót kérnek a bábosok (1987) című előadásokra emlékszik szívesen a mára már felnőtt közönség, a kilencvenes években nagy sikerrel játszották Fodor Sándor Csipikéjét (1997) és az Óz, a nagy varázslót (1999). A kétezres évek kiemelkedő előadása volt a Csodaszarvas (2008). Napjainkban báb és színészi alakításra épülő darabokat láthat közönség.

Borítóképünkön: Seres Lajos, Vigh László Miklós felvétele