A 80 évvel ezelőtti málenkij robot deportáltjaira emlékeztek

János Piroska

A kommunizmus ideje alatt évtizedekig még az otthonuk falain belül sem igazán beszélhettek a Szovjetunióból hazatért deportáltak a kényszermunkatáborokban átélt szörnyűségekről, majd a fordulatot követően is gyanakvóan nyilatkoztak a médiának vagy a témát kutatóknak. Ma már kevesen vannak az élők sorában azok közül, akik személyesen megtapasztalták a munkatáborok borzalmait, azonban az emlékek tovább élnek leszármazottaik által. 

Dickmann Dénesné Láng Adrienn és Láng Gabriella azok közé tartozik, akik nem szeretnék, hogy feledésbe merüljön mindazok emléke, akik a munkatáborokban vesztették életüket, vagy onnan hazatérve a végelgyengülés határáról indulva építették újra az életüket. Édesanyjukat, Rottensteiner Klárát 1944 decemberében 25 évesen deportálták Krasznalucs városába, ahol különböző munkákra – volt bányász és építőmunkás, betegápoló, de mosónő és vízhordó is – osztották be. Az ígéretek ellenére nem „kis munka” – a „málenkij robot” kifejezés oroszul ezt jelenti – fogadta a szovjet táborokban azokat, akiket német származásuk vagy egyszerűen csak németesen hangzó nevük miatt gyűjtöttek össze. Rottensteiner Klárával együtt csak Nagyváradról mintegy 1500 embert hurcoltak el, de az egész partiumi régióból hét-nyolcezer embert vittek el – jegyezte meg Murádin János Kristóf kolozsvári történész, aki az emléktábla-avatás alkalmával tartott rövid előadást a témában a Barátok templomában. „Nyolcvan évvel ezelőtt egy apokaliptikus korszak érkezett a Kárpát-medencére, és azon belül is Erdélyre. Ugyanis itt volt először olyan terület, ahol a szovjet hadsereg idegen földre lépett a nagy honvédő háború végén. Románia 1944. augusztus 23-án átállt a szövetségesek, így az oroszok oldalára is, a szovjet csapatok lényegében szabadon özönölhettek a magyar határok felé. Ahogy azokat elérték Székelyföld területén, onnantól kezdve ők idegen földön jártak, és ezt sajnos felhasználták a megtorlásra. Az őket ért szenvedések, veszteségek egyfajta bosszúhadjárataként az elhurcolások eszközéhez folyamodtak. Erdély azért van ebben a történetben kiemelt helyen, mert elsőként innen hurcoltak el nagy számban a Kárpát-medencében magyarokat és német származású, de elmagyarosodott embereket – mint amilyenek a szatmári vagy a váradi svábok. Ezt nem lehetett volna megtenni, hiszen ez szembemegy minden olyan törvényi előírással, nemzetközi jogi szabályozással, amely a háborús kérdéseket vizsgálja, rendezi. Erdélyből az eddigi kutatások alapján 30.000 főre tesszük csak a magyarok számát, akiket civilként elvittek, ehhez hozzá kell számítanunk 80–100.000 közötti német, azaz sváb és szász származású, de sok esetben elmagyarosodott embereket, akiket jogtalanul, hosszú évekre, akár egy évtizedre foglyul ejtettek” – fogalmazott a történész. A második hullámban, 1945 januárjában egy újabb „alattomos” rendelet, a szovjet nagyvezérkar által kiadott 0060-as sorszámú parancsolat által elérték azt, hogy nemcsak a férfiakat, hanem fiatal nőket, egész családokat hurcoljanak el. 
Ebben a második hullámban került sor újabb 50.000 ember deportálására, akikkel együtt a nagy értelemben vett Erdély körülbelül 110–120.000 fővel szenvedte meg a szovjet deportálásokat – tette hozzá a szakértő, rámutatva, hogy nemcsak az elhurcoltakat, hanem azok családtagjait is trauma érte ezáltal. 
Bár a cél nem a megsemmisítés, hanem a munkaerő végletekig való kihasználása volt, nagyon sokan vesztették életüket a szovjet lágerekben. Egyes helyeken a halálozási arány 82 százalék volt, de olyan is akadt, ahol 10 százalék alatt maradt. „Ez attól függött, hogy a foglyot a Jóisten keze hova vezérelte” – fogalmazott a történész, aki elmondta azt is: a munkatáborok halálos áldozatainak száma a magyar és sváb elhurcoltak között meghaladta a 30.000-et. 

Hazatérők 
A munkatáborból hazatérők között volt Zalder Éva magyartanár édesapja, a túrterebesi születésű Keresztes József, akit 18 évesen, édesanyja sváb származása miatt deportáltak. Zalder Éva az emléktábla-avatást megelőző mise keretében, Szabó Ervin plébános felkérésére beszélt arról, hogyan emlékezik édesapjára, miket tudott meg tőle a munkatáborokban történtekről. Bár édesapja eleinte keveset beszélt az átéltekről – abból a célból, hogy védje gyermekeit –, később több mindent elmesélt. Például azt, hogy állandóan harcoltak a hideggel, az éhséggel, de azt is, hogy az orosz civilek nem voltak teljesen közömbösek a deportáltakkal szemben, akadtak olyanok, akik segíteni akartak, élelmet adtak nekik. A fiatal férfit a munkatáborban cipészmesterséggel bízták meg, 1947-ben 45 kilósan tért haza családjához. Rendkívül megbocsátó, szerény emberként emlékezik vissza rá, aki hazatérve próbált örülni annak, hogy túlélte ezeket az időket – jegyezte meg Zalder Éva. Édesapja a deportálás alatt kialakult betegségek miatt mindössze 57 évet élt. 

„Istennek hálát adva a hazatértekért” 
„Édesanyánk harag és bosszú nélkül tudott élni 90 éves koráig, szeretve az orosz népet és embereket, mert csak a politikát, az izmusokat, a háborút okolta az elembertelenedés miatt. Ha nem tudott volna megbékélni, nem élte volna túl a borzalmakat, nem születtünk volna mi sem! Mindig segítette az elesetteket, rászorulókat és ez volt élete vezéreszméje” – írják lányai annak a húszoldalas visszaemlékezésnek az előlapján, amelyben Rottensteiner Klára Olga foglalja össze a krasznalucsi kényszermunkatáborban átélteket. Az 1920. június 5-én, a család kilencedik gyermekeként született Rottensteiner Klára öt év után térhetett haza Váradra, számos betegsége alakult ki az elszenvedett nélkülözések miatt – a gyermekek születése után azt javasolták neki, hogy kérvényezze betegnyugdíjaztatását, ha fel akarja nevelni lányait. 

Gyermekei kezdeményezésére most emléktábla figyelmeztet arra, hogy ne feledjük a 20. század eme sötét foltjának borzalmait. Dickmann Dénesné Láng Adrienn az esemény kapcsán elmondta: egy olyan emléktáblát szerettek volna állítani, amely tartalmazza az áldozatok névsorát, de az évek óta zajló próbálkozások ellenére sem bukkantak ilyen dokumentumra. A múlt vasárnap ideiglenesen kihelyezett táblán ezért ennyi áll: „Az 1944 decemberében NAGYVÁRADRÓL malenkij robotra elhurcoltak emlékére – ISTENNEK hálát adva a hazatértekért – állíttatták ROTTENSTEINER KLÁRA leányai, veje és unokái 2025 januárjában.” Helyszínként azért esett a választás a Barátok templomára, mivel itt az emléktábla kihelyezéséhez nem szükséges állami jóváhagyás. Abban, hogy az emléktábla kihelyezésére sor kerülhetett, fontos szerepet töltött be Schönberger Jenő szatmári megyés püspök, illetve Szabó Ervin várad-olaszi plébános – tudtuk meg Láng Gabriellától, aki hozzátette: ahogy édesanyjuk is nyíltan beszélt az öt év megpróbáltatásairól, úgy ők is vállalják ezt a nyílt kiállást, hogy az áldozatok emléke ne merüljön feledésbe.
„Szeretnénk (…) átadni azt, amit mi tapasztaltunk vagy mesélésből tudunk, mivel lassan eljön az a generáció, amely azt sem tudja, hogy mi az a Szovjetunió, egyáltalán, mi az, hogy málenkij robot. Úgyhogy mi tartozunk egy QR-kóddal, amit ki kell dolgozni, hogy ha valaki odatartja a telefonját az emléktáblához, még többet megtudjon minderről” – fogalmazott Láng Adrienn, mérföldkőnek nevezve az emléktábla kihelyezését, ugyanis Bihar megyében eddig nem volt hasonló emlékmű. Általa pedig nemcsak édesanyjuk emlékének adóznak, hanem mindazok előtt tisztelegnek, akik átélték a munkatáborok megpróbáltatásait, illetve ott vesztették életüket.