Ne etessük a vízimadarakat!

P. Nagy Noémi

Portálunk hasábjain is többször írtunk arról, hogy nem szabad etetni a vízimadarakat. Ennek ellenére szinte minden nap látni a Sebes-Körös partján olyanokat, akik kenyeret vagy más pékárukat dobálnak nekik. Főként a hattyúknak, de jut az emberi ételből a tőkés récéknek, vízityúkoknak és más itt élő vízimadárnak is. Az alapvetően jó szándékú emberek viszont nincsenek tisztában azzal, hogy a vízimadarak etetése felesleges, különösen nyáron, amikor az állatok könnyen találnak maguknak táplálékot – hívja fel a figyelmet a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület. Az etetés nemhogy segítség, éppen ellenkezőleg, megbetegítheti és veszélybe sodorhatja az állatokat, hiszen a vízimadarak életmódja és téli túlélési szabályai eltérnek az etetőket látogató énekesmadaraktól.

Fontos tudni, hogy a hosszú ideje tartó egyoldalú kenyérevés megbetegítheti a madarakat, az etetés miatt nem vonulnak el ősszel, a téli éjjeli fagyok alatt pedig a jég fogságába eshetnek. A könnyen jött táplálék miatt egyes helyeken zsúfoltság alakul ki, ez a madarak közötti agresszióhoz és az ebből eredő sérülésekhez vezethet. Továbbá a vízbe dobott ételek szennyezik a környezetet, növelik a vizek szervesanyag-terhelését is – olvasható a tájékoztatásban. A nyári etetés különösen problémás a fiókák számára, mert hozzászoknak a mesterségesen fenntartott és természetellenes táplálékhoz. A tapasztalatok alapján egyes fajok, például a Nagyváradon is jelen levő bütykös hattyúk, különösen érzékenyek erre a hatásra.

Nagyváradon egyébként különféle vízimadárfajok jelennek meg, mind a költési periódusban, mind pedig vonuláskor vagy télen. A bütykös hattyún és a tőkés récén kívül költ még a Körös váradi részén például a szárcsa, a vízityúk és kis számban a törpegém, de olyan fajok is táplálkoznak a városi folyószakasz mentén, amelyek a környéken fészkelnek, például bakcsók és kis kócsagok (Szentjános mellől jönnek), dankasirályok és küszvágó csérek (a szennyvíztelep környékéről járnak be). Vonulásban, illetve téli periódusban ismét más fajok jelenhetnek meg a városban, például a nagy kárókatona, a nagy kócsag, a kis vöcsök, más vadrécefajok (pl. kontyos réce, kerceréce) – tudtuk meg Nagy Attila ornitológustól, a Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület munkatársától.

Városunkban leginkább a hattyúkat etetik kenyérrel, pékárukkal, extrudált kukoricapehellyel vagy más rágcsálnivalóval, ami egyébként rengeteg sót és cukrot is tartalmaz. Viszont a hattyúk alapvetően zöld növényi részeket fogyasztanak, amelyeket a partról, a víz felszínéről és a víz alatt is keresgélve szereznek meg. A Nagyváradon jelen levő szárcsák és vízityúkok főleg rovarokat, csigákat, kisebb részt növényi részeket szedegetnek. Láthatjuk tehát, hogy ezen állatok természetes étrendjétől teljesen idegen az emberi étel.

Arról is kérdeztük Nagy Attilát, hogy mennyire szükséges a vadmadarak etetése, vagy egyáltalán be kell-e avatkozni a természet rendjébe. A szakember elmondta: a legfontosabb, amit az ember tehet a vadmadarak érdekében, az az, hogy ne tegye tönkre az élőhelyeiket. „A nálunk költő madárfajoknak, és ezen belül is az emberi településeken vagy annak közelében költő madaraknak nagy segítség a megfelelő költőhely biztosítása. Ez történhet megfelelő műodúk és más típusú mesterséges fészkek kihelyezésével, a kertben számukra megfelelő fák és bokrok ültetésével, de már azzal is segítünk, ha úgy biztosítunk táplálékbázist számukra, hogy nem nyírjuk feleslegesen a füvet a kertben vagy a tömbház körül, és hagyjuk, hogy minél diverzebb élőhely alakuljon ki, ami aztán gazdag gerinctelen faunát eredményez. Így is »etethetjük« a madarakat, hiszen ők alapból el tudják magukat látni, amennyiben van megfelelő táplálék, amit felkutassanak” – részletezte Nagy Attila. Hozzátette, hogy az állandó fűnyírás, a fák és a sövények metszése, a szúnyogirtások (ami mindenféle rovar pusztulásához vezet) stb. miatt városunkban is kevesebb a fecske, eltűnnek a verebek.

Továbbá a téli (énekes)madár-etetés is lehet hasznos, bár vannak olyan kutatások, amelyek alapján az látszik, hogy ezzel azoknak a fajoknak a túlélési arányát növeljük, amelyek nem veszélyeztetettek (pl. a jól ismert széncinege), ezek pedig fészkelőhely-konkurenciát jelentenek azoknak a rosszabb helyzetben lévő vándormadaraknak (pl. légykapók), amelyeken a téli madáretetés nem segít, mert épp a távoli telelőterületeiken tartózkodnak. Ebben az esetben a téli etetéssel beleavatkozunk a rendszerbe, és az említett széncinegék túlélési esélyeit növeljük (hiszen esetükben a téli táplálékhiány az egyik limitáló faktor), míg a szintén említett légykapók vonulási veszteségeinek csökkentésében nem segítünk, így mire tavasszal megjönnek a légykapók, a nagyobb arányban túlélő cinegék már elfoglalják az egyébként limitált számban előforduló természetes költőodúkat. „Ez csak egy példa arra, hogy nehéz egyetemes igazságot mondani az énekesmadarak téli etetéséről. Ezen kívül nagyon fontos, hogy ha már elkezdtük, az adott télen ne hagyjuk abba az etetést” – tette hozzá Nagy Attila.