A nagykörűi halkolbászfesztiválon jártunk

Schönberg Éva

Akár mondás is lehetne a fenti cím, mert ismerőseim közt alig akad valaki, vagyis ritka, mint a fehér holló az, aki hallott már Nagykörűről, s az ottani halkolbász fesztiválról. Akik már jártak ezen a kedves kis Tisza-parti településen, azok tudják, hogy Szolnoktól mintegy 25 kilométerre fekszik, északkelet irányában. Nevét onnan kapta, hogy a folyó szabályozása előtt szigetként emelkedett ki a környező árterekből. A településen emelt Illéskő a török veszedelemtől való szerencsés megmenekülésre emlékeztet, mely esemény 1530. július 19-én volt. A községre támadó törökök nem jutottak be a faluba, mert a megáradt folyó elöntötte a környező területeket, s a gázlókon való átkelést csak a helyiek ismerték. A támadók, helyismeret hiányában a mocsárba vesztek. A zsindelytetős kőoszlop az eseményhez közeli magaslaton állt egykor, majd 1847-ben a község északnyugati részén, egy homokdombra helyezték át.

Mi Fegyvernek irányából, a Tiszán való kompátkeléssel közelítettük meg a települést. Feszülnek az izmok, csörögnek a láncok, s a befizetett 2100 forint ellenében átkelünk a Tiszán. Az ország cseresznyéskertje címmel rendelkező Nagykörűbe most nem a ropogós gyümölcs kedvéért látogatunk el, hanem azért, mert hírül vettük, hogy július 27-én halkolbász és más halhúsból készült ételkülönlegességek fesztiválja zajlik.

Nem csak halászlé van a világon, hanem halkolbász, haltatár és egyéb halhúsból készült finomságok is – vallják a Magyar Halkolbász Lovagrend tagjai. S a rendezvényen tanúi lehettünk annak, hogy júliusi melegben is lehet többméternyi kolbászt készíteni. A lovagrend tagjai már másfél évtizede tökéletesítik a halkolbász készítésének tudományát. Több mint negyvenféle receptet próbáltak már, a magyarostól (gyulai, csabai) kezdve a rozmaringos, bajoros, mediterránoson át, a közel-keleti fűszerezésig. Ám a legkülönlegesebb a japán ízesítésű halkolbász.

A finomság elkészítése épp úgy kezdődik, mint a hagyományos sertéskolbászé. A halat kifilézik és ledarálják. S az ember bárhogy is keresi-kutatja, ezután már apró szálkákat sem találni a húsban. Aztán jöhet a fűszerezés és az emészthető műbélbe vagy sertésbélbe való töltés, majd mehet a sütőbe. A halkolbászt Magyarországon őshonos halakból – pontyból, busából, harcsából – készítik, legújabban afrikai harcsából is, mert nagyon jó az íze és jól fűszerezhető. Sajnos kevesen ismerik ezt a terméket, mert kereskedelemben nem kapható, egyelőre senki nem gyártja, pedig volna rá kereslet, még a halhúst kevésbé kedvelők körében is. A lovagrend is csak rendezvényeken kóstoltatja, népszerűsíti az ínyencséget, épp úgy, mint a halhússal töltött paprikát, halgombóccal készült torost, fasírtot, harcsatepertőt, a klasszikus és fehér harcsatatárt.

S ha netán a sok halétel megfeküdte volna a gyomrunkat, elsétálhatunk az idén átadott, nyolc méteres magasságban lévő Lombkorona-sétányig. A település új, 240 méter hosszú látványossága a Tisza-partján biztosít kellemes árnyékot az ártéri erdő lombjai között.

A település lakóinak fő megélhetési forrása a nagykörűi cseresznye, amit elsősorban exportra termelnek, de fellendülőben van a falusi turizmus is. A környék igazi horgászparadicsom, természeti szépségekben gazdag vidék, a helyiek különféle gasztronómiai és kulturális programokat kínálnak, ezért aztán megérdemelnék, hogy a tiszai komphoz vezető hét kilométeres, keskeny bekötőút gondozottabb legyen, és ne olyan hepehupás, mint a harcsatepertő felülete.