Modern klasszikus a váradi színház színpadán

Pap István

Szőcs Artur rendező és alkotógárdája merészen nyúlt a Koldusoperához, e huszadik századi klasszikus színdarabhoz, de érzésem szerint túllőttek a célon, már ami a maga Brecht által kiötlött elidegenítő hatást illeti. Feltűnő volt, és egy idő után már erőltetettnek hatott az a törekvés, hogy az előadás legyen tele az alkotók által kitalált poénokkal, mintha nem lenne elég a Koldusoperában magában fellelhető humor és komikum. A produkciót nézve az volt a benyomásom, hogy egy hosszúra nyúlt, kétfelvonásos maturandusz-előadáson vagyok, amelybe minden felmerült poénötletet nagy lelkesedéssel beleszuszakolnak. De ami jól állhat a tinédzsereknek akkor is, ha az már túlzás, az nem áll jól egy profi színtársulatnak. Vagy ahogy a klasszikus mondja, rosszból is megárt a sok: az egyre másra következő, néha ötletes, néha kevésbé ötletes poénok és gegek a végére már kifejezetten fárasztók voltak. A fő tréfaforrást a színház a színházban szituáció megteremtésével fakasztották. A színpad szélén van berendezve egy apró szinkronstúdió, amit a vágóhídi alkalmazottnak kinéző, hol narrátorként, hol kórusként fungáló szereplők kezelnek, és ők szolgáltatják a hangeffektusokat a rázósabb jelenetekhez, illetve egyéb poénokra is ragadtatják magukat. Jellemző az előadásra, hogy a színészek különböző beköpésekkel meg gegekkel adják egymás és a közönség tudtára, hogy ők csak színészek egy színházi előadásban. Ez utóbbi vonatkozásban következetesen végigvitt poénelem, hogy a Kolduskirályt alakító Hatházi András is folyamatosan kilép szerepéből, hogy úgymond valóságos önmagát, a színésztanárt játssza, aki időről időre kioktatja társait arról, hogy mit hogyan kell vagy hogyan nem kell csinálni a színpadon. Lehet, hogy ez jó ötletnek tűnt, de nekem mindez úgy jött le a színpadról, hogy Hatházi infantilizálta a szereplőket, meg az egész előadást. 

Az elidegenítő hatás akkor működik, ha nem érzelmi ráhatással, nem a beleélés misztikumával és illúziókeltéssel, de távolságtartással és a rációra hatva sikerül megmutatni egy-egy előadás lényegét, ezzel szemben a csíkiak színház a színházban koncepciója nem elidegenítő hatást, hanem egy másik illúziót próbált teremteni, mely egész egyszerűen elterelte a közönség figyelmét a lényegről, csak azért, hogy gyakran fölösleges, nem egyszer vulgáris poénokkal, azaz szintén érzelmi ráhatással beszéljen valami egészen másról. De hogy végül is miről, az rejtély maradt. És ha már a vulgaritást említettem, ebben a színpadi kontextusban ez sem elidegenít, hanem elterel a darabtól, az alpáriság sem egyéb ebben az előadásban nevetésre ingerelni akaró poénelemnél. Szeretném azt írni, hogy a színészi alakítások minősége és az ének kompenzált a koncepció problematikusságáért, de sajnos ezt sem tehetem: ennek okát is abban vélem felfedezni, hogy a humorkergetés közepette a színészeknek túl sok fölösleges kört kellett futniuk a színpadon. Emiatt maguknak a nézőknek kellett mintegy a színészek ellen dolgozva lehámozni a Koldusopera szereplőiről a rájuk aggatott tréfasallangokat, hogy valamit felfoghassanak a darab lényegéből. Mindenesetre az előadás utolsó jelenete, a vágóhídon a vaskampókon kivonuló szegény emberek képe hatásos volt, és mégiscsak megmutatott valamit abból, hogy miről szólt (volna) a Koldusopera.