Az eszmék hatalma a magunk és a civilizációk harcában

Pap István

Szép nyári kora este, és alighogy belépünk a nagyváradi színház előterébe, máris az Iráni konferencián találjuk magunkat. A jegyek ellenőrzése után a szervezők kiosztják az azonosító kártyákat, amelyeket látható helyre, lehetőleg a nyakunkba akasztva kell viselnünk. Bocsárdi László „főszervező” nyilván tisztában van azzal, hogy rendkívüli kihívás egy olyan konferenciát megrendezni, amely ugyanakkor színházi előadás legyen, és ezáltal találkozzon a nézői elvárásokkal. Ezért meg kell teremteni a nézőben annak érzetét, hogy ő is részese a történéseknek, és hogy ami a helyszínen elhangzik, az az ő életét is a legközvetlenebbül érinti.

A kutatás helyszíne

A színház teljes belső tere maga a konferenciaterem. A színpadkép teljesen letisztult és hiteles, olyan környezetet sugall a pulpitusokkal, a kamerákkal, a mikrofonokkal, a felszólalók kivetítésével a háttérvásznon, a nézőknek kiosztott névkártyákkal, hogy a jelenlevők elhiszik: egy olyan helyszínen vannak, ahol akár maga a dán miniszterelnök, illetve Nobel-díjas írók is tartózkodhatnak. A színpadon a házigazda Philip Rasmussen (Kolcsár József) irányítja az eseményeket, a felszólalók pedig a nézők között foglalnak helyet és onnan várják, hogy a házigazda a pulpitushoz szólítsa őket, illetve a nézőtér két oldalán elhelyezett mikrofonoknál tehetik fel saját kérdéseiket. A konferencia egész időtartama alatt sejtelmes zenei aláfestés hallatszik, ami a tudatot állandó készenlétbe helyező hangulatot teremt, de a hangfolyamat egyáltalán nem tolakodó, egy pillanatig sem kerül előtérbe, hanem mindvégig alárendelődik a cselekménynek. A cselekmény szó egy konferencia esetében meglehetősen problematikus kifejezés, ugyanis csupán az történik, hogy a meghívott személyiségek kifejtik véleményüket a témában, majd válaszolnak a kérdésekre. És hogy mégis hallatlan drámai feszültség lüktet az előadás első percétől az utolsóig, az a hiteles atmoszférát megteremtő rendezői koncepció mellett a tűpontos, kifogástalan és nem egyszer megrendítően erős színészi játéknak tudható be. A színészek tökéletesen tudják közvetíteni az általuk megformált személy gondolatait, habitusát és érzelemvilágát. Bár a szerző a konkrét világba, Dániába helyezi a konferenciát, melyen egy konkrét országról, Iránról szól a diskurzus, de ez mégis átvitt értelemben értendő: Dánia a nyugati ember lenni vagy nem lenni hamleti dilemmájának a jelképes színhelye, Irán pedig a Nyugat értékrendjét kihívó keleti világ origója, a konferencia aktualitását pedig az a kérdés adja, hogy merre haladjon a Nyugat, és hogyan kezelje az övétől teljesen eltérő értékrendű keleti civilizációt a jelenkorban, amikor egyértelműen megmutatkoznak a nyugati világszemléletet kikezdő keleti világkép konkrét társadalmi, politikai és ideológiai hatásai.

A létkutatás

A hivatalosan immár lengyel szerzőnek számító Ivan Viripajev amúgy le sem tagadhatná, hogy orosz, mert az Iráni konferencia a legveretesebb orosz irodalmi hagyományok hiteles továbbvivője, Dosztojevszkij, Tolsztoj és Csehov műveinek egyenes ágú leszármazottja, mellyel a szerző a lét legmélyebb lényegéig kísérel meg leásni. A dráma a nyugati ember életét évszázadok, sőt, akár évezredek óta meghatározó törésvonalakat mutatja meg, amelyek a kortárs világban is éreztetik hatásukat. Ezek a szakadékok a szabadság és a determinizmus, a kulturális relativizmus és a kulturális univerzalizmus, illetve az esszencializmus és a fogalmi relativizmus, a hit és a hitnélküliség közötti dichotómiák mentén alakultak ki, amelyek fölött a nyugati ember képtelen felülemelkedni, még azoknak a lét értelmének megragadására megalkotott fogalmaknak a segítségével sem, mint a boldogság, a tudás, a jog vagy az igazság. Ivan Viripajev darabja egyfajta nyugati eszmetörténeti kiskáté, de persze sokkal több is annál. Mert a szereplők hús-vér emberek, akik számára fennen hangoztatott meggyőződésüknek mindig van személyes tétje, kezdve a muzulmánok érdekében cselekvő aktivistától (Márton Lóránt-László), aki saját személyiségét puszta struktúrának látja, az egyetemes emberi jogokért harciasan kiálló újságírón (Korodi Janka) át az idős karmesterig (Nemes Levente), aki az élet értelmét a mítosz segítségével megragadható igazság keresésében véli felfedezni. A szereplők eszméi tehát egyáltalán nem csupán absztrakt elméletek, hanem saját megélt tapasztalataik következményei: a híres dán boldogság, a hygge puszta statisztikai adat, mert a valóságban a boldogság eszméjébe a dán társadalom legreprezentatívabb alakjai, a miniszterelnök felesége (Fekete Mária) és a vezető dán napilap főszerkesztője (Kónya-Ütő Bence) kapaszkodnak bele, akik pedig a legboldogtalanabbak az összes felszólaló közül; a híres író (Erdei Gábor) azért tagadja a személyes szabadság létezését és vallja a legszélsőségesebb determinizmust, mert nem tudja feldolgozni azt, hogy 18 éves fia szabad akaratából lett öngyilkos; az emberi jogokat a legvehemensebben hirdető újságírónő a szíve mélyén azt kívánja, hogy halálbüntetéssel sújtsák az őt megerőszakoló terrorista vezért. A nyugati és a keleti világ közötti lehetséges közvetítőként fogható fel a teológus (Pignitzky Gellért) és Augustin atya (Mátray László) Istenközpontú világképe, mert ez hasonlatos ahhoz, amit mi gondolunk az iráni, azaz a keleti emberek gondolkodásmódjáról, amelynek központjában kizárólag Allah áll. Csakhogy a nyugati világban ez a fajta szemléletmód immár nem kizárólagos, hanem egy eszme a sok közül, így reprezentatív erő hiányában a két világ közötti közvetítésre is aligha alkalmas.

A kutatás eredménye

A mű zsenialitása abban rejlik, hogy elkerüli a propagandisztikus hitvallás-hirdetés csapdáját. A színészek bravúrja az, hogy amíg szónokolnak, addig minden felszólaló érve helytállónak tűnik, mindegyikük meggyőző a maga igazának a közvetítésében, de mindez hiába, mert az említett eszmei törésvonalak mentén kialakult részigazságok nem állnak össze egységgé. A konferencia betetőzése a Nobel-díjas iráni költőnő, Shirin Shirazi (Pál Ferenczi Gyöngyi) felszólalása, aki a keleti ember szemszögéből beszél a szabadság és a szerelem fogalmáról, de oly módon, hogy a nyugati ember félreérti az elhangzottakat, mint ahogy egyébként maga az iráni hatalom is félreértette és elítélte a költőnőt. A keleti és a nyugati világ közötti közvetlen megértés nehézségeit, akár lehetetlenségét jelzi a fárszi nyelven előadott vers is, amely nem megélt tapasztalatként, hanem csak fordítás útján hozzáférhető a nyugati ember számára. Az Iráni konferencia jelentős irodalmi mű, és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház ehhez a jelentőséghez méltó előadást hozott létre.