Muszorgszkij és Ravel művei szóltak a filharmóniában

Tóth Gábor

Előzetesen írtunk már röviden a vendégművészekről: az est dirigense Cristian Oroșanu (sz. 1972) volt, a brassói filharmonikusok karmestere, az első részben a szólista Adriana Paler (sz. 1979) zongoraművész volt, szintén brassói, bár ő évek óta Bécsben él. Mindketten visszatérő vendégek a váradi filharmóniánál, a zongorista hölgy tavaly februárban járt itt először, a karmester legutóbb a tavalyi évadnyitón vezényelt itt, de korábban (még friss egyetemi végzettként is) dirigálta már néhányszor a váradi zenekart. Írtunk arról is, hogy tavalyi koncertjén Adriana Paler épp az Egy kiállítás képeiből adott nagyívű, veretes, virtuóz ráadásokat, konkrétan az említett zongoraciklus zárótételeit, s talán ez ihlethette a mostani műsorválasztást. Ezúttal a ráadásnál Paler visszafogottabb volt, immár udvariasan intézett kérdést a közönség felé, hogy lágyabb, avagy hangzatosabb zenét kívánnak-e encore-ként Muszorgszkij Kijevi nagykapu finálétonnáit követően.

Tisztáznivaló van itt, ugyanis nyitódarabként nem az a Muszorgszkij-Ravel kombináció szólt az Egy kiállítás képeiből, ami a legismertebb, a legnépszerűbb, bár erről az elefántméretű nüanszról szó nem esett a zeneintézmény részéről, sem előzetesen reklámozott internetes felületein, sem a műsorfüzetben, sem a plakáton. Akár jogdíjproblémáról, akár egyszerű hanyagságról van szó, kénytelenek vagyunk leírni dokumentálás végett, hogy mi is szólalt meg, ha már megszólaltatták: a brit Lawrence Leonard (1923–2001) 1977-ben készült zongoraverseny jellegű Muszorgszkij-hangszerelését hallhatta a publikum. Nem volt említve az sem, hogy ez váradi premier lett volna ebben a formában, mindenesetre egy egykori zenekari kollégával beszélgetve a szünetben megtudtuk, hogy talán a nyolcvanas években játszotta ezt már a filharmónia egy cseh zongoraművésszel. Nem megyünk bele zenetudományi partitúraelemzésekbe, nincs itt rá keret, maradjunk annyiban, hogy a brit zeneszerző nagyszerűen hozza előtérbe az ismert zongoraciklus eredeti szólamát, ezzel együtt angolos eleganciával nem rombol illúziókat azok számára sem, akik megszokták már a Ravel-féle nagyzenekari hangszerelést – Paler pediglen nagyon hangbiztos, markáns, bátor zongorista. Különös egybeesés, hogy a koncert első része pontban 19:37 órakor ért véget – 1937 Ravel halálának éve. A ráadásra visszatérve, ezúttal visszafogott, lírai-aforisztikus darab szólt Palertől, Korngold egy nagyon kedves ál–Chopin-darabja, Ein Walzer an Luzi. Szünet jött, majd igen rövid, kb. félórás, de eseménydús zenekari második rész.

Ravel Lúdanyó meséit választani szintén különös húzás, olyan műről van szó, ami egyaránt lehetne egy gyermekeknek szóló hangverseny témája. Ezúttal jobbára felnőtteknek zenélt a mese, bár a hatvan százalékban megtelt teremben azért akadtak gyerekek is. Csipkerózsika, Hüvelyk Matyi, Csúnyácska, a pagodák császárnője, A Szépség és a Szörnyeteg, Tündérkert – ezek a magyarított címei a zeneileg elmésen-szellemesen, most egyúttal kellemesen előadva megformált raveli tételeknek. A zenekar igazán szép szólókban bővelkedett és összhangban is felülteljesítette önmagát a mostanság már-már „cirkuszi” jellegű túlfoglalkoztatása-hajszoltsága ellenére.

Zárásképp egy olyan frappáns darab jött, amit inkább nyitányként szeretnek eldurrantani a karmesterek, Muszorgszkij Éj a kopár hegyen, ismét mese, de ezúttal nem csipkéből és pihetollból való, hanem egy delírikus vízió, boszorkányszombat, kísértetek sátáni tánca, s bár az erre jellemző őserő ez alkalommal hiányzott a fináléban a zenekar és karmester közös munkájából, a darab „szellem”-essége így is megmaradt. Voltaképp Rimszkij-Korszakov követte el ezt a zenekari fantáziát/hangszerelést Muszorgszkij korai halála után – az ötletekben jellemzően dúsgazdag, de nagyobb kivitelezésekben sokszor megrekedt, kettétört életpályájú szenvedélybeteg zseni nyomán.