Kitaposott út

Tóth Ágnes

Szomorú, amikor a családi képről hiányzik valaki. Valaki, aki örökre elment. Sokan vagyunk ilyen családi képek birtokában és egyre többen leszünk. Az út a temetőig hosszú és bánatos, még a lombsusogású fák, a csicsergő madarak kíséretében is, hiszen az örök pihenésre ítélt szülő, kedves, házastárs, rokon vagy gyermek sírjához vezet. És talán az utóbbi a legfájdalmasabb.

Az asszony középkorú. Fekete ruhájában sápadtan, megtörten, örökké könnyes szemmel teszi meg ezt az utat jó ideje. Majdnem mindig összetalálkozunk, s egy darabon együtt baktatunk. Ki-ki övé(i)hez. Néha szóba elegyedünk. Már négy éve, hogy elvesztette 19 éves fiát, aki a robogó vonatból zuhant ki. Milyen nehezen és mennyi szeretettel nevelte. Mennyit aggódott, virrasztott betegágya felett. Hogy óvta, tanítgatta szépre, jóra, emberségre. Milyen sokat dolgozott, hogy meg tudjon adni mindent a fiának. Milyen gyönyörű, aranyszőke, formás fiúcska volt, s puha volt a kis tenyere, amellyel anyja kezébe kapaszkodott és selymesen mondta: „Ma-ma”. Szép, izmos legénnyé serdült, erős volt a karja, ha segíteni kellett. Milyen mély férfias hangon búcsúzott azon a végzetes napon: „Vigyázz magadra, Mama”.

Őrlődik a lélek. Minden másodpercet betölt egy gondolat és minden emlék könnyeket fakaszt. A férje is szenved, de fájdalmát komor és kemény álarc mögé rejti. Pedig milyen jó lenne vele néha összesimulni, vigasztalásra lelni. A temetőbe se jár ki az asszonnyal.

Lehet nyár, ősz, tél, tavasz, az asszony mindig egy öl virággal, lehajtott fejjel halad a kitaposott úton egy sír felé. A munkából is egyenesen ide tart. Vigasztalhatatlan. Próbálom erről-arról faggatni, de hiába. Mindig csak a fiához kanyarodik vissza a szó. Innen kezdi az időszámítást: „A fiam halála előtt”, vagy „A fiam halála után” történt, ami történt...

Mostanában alig vesz észre, annyira befelé néz. A lelkében kavargó fekete örvény egyre lejjebb húzza. Mintha kifogna rajta az a mondás, hogy „Az idő a legjobb orvosság a feledésre”. Lehet, hogy a legtöbb esetben igaznak bizonyul, de egy gyermekét sirató anyánál, aki a méhében hordozta, világra hozta, felnevelte, büszke volt rá és támaszát látta gyermekében, nem válik be.

Ballagunk a sírok között vezető ösvényen. Hangtalanul. Ahol el szoktunk válni, hirtelen megfogja a kezem. Elkísérem a fiáig. Pár szál virágot helyezek a rendezett sírra. Nézem az asszonyt. Fogom a kezét.

„Nekem már csak Ő maradt. Az Ő emlékéből élek” – mondja. „Tovább kell élni nélküle. Nélkülük. Azok nélkül, akiket a legjobban szerettünk” – mondom.

Nézem a fiú fényképét. Mosolyog a hideg kőlapon. Magányos, akárcsak az édesanyja…