Kárpátaljai görögkatolikus parókusok is szolgáltak a Katalin-telep búcsúünnepén

Ciucur Losonczi Antonius

A búcsús szentmise szónoka Fülöp János görögkatolikus atya volt Kárpátaljáról, illetve vele együtt érkezett Szkoropádszky Péter görögkatolikus atya is. Mindketten az ottani Görögkatolikus Caritas vezetői, és egyben parókusok, akikkel folyamatos kapcsolatban vannak a Katalin-telepiek az ukrajnai háború kitörése óta. Többször jártak náluk, és ők is voltak már néhányszor Nagyváradon az elmúlt időben. A szertartás kezdetén Vass Csaba plébános, lazarista szerzetes köszöntött mindenkit, arra hívva fel a figyelmet, hogy ezen a napon a Szűzanya 1830-ban, Párizsban mintegy modellt állt Labouré Szent Katalin előtt, hogy ennek alapján készítsenek érmet. Ezt aztán az emberek elnevezték csodáséremnek, és a viselése gyorsan elterjedt. Ezzel együtt pedig Mária szeplőtelen fogantatásának a titka is tudatosult a katolikusokban, és 1854-ben az anyaszentegyház dogmaként is megfogalmazta ezt.

Elmélkedésében Fülöp János parókus arról beszélt, hogy amikor Mária-ünnepek vannak, a görögkatolikusok felolvassák Szent Lukács evangéliumából azt a részt, amikor Krisztus belép Márta és Mária házába. (Utóbbi nem azonos Szűz Máriával, csupán névazonosság). És elhangzik egy nagyon egy szép mondat, melyet Jézus Máriának, Márta testvérének mond: „A legjobb részt választotta, mely el nem vétetik tőle”. Ez a kijelentés azonban még igazabb, még időszerűbb, még aktuálisabb akkor, ha a Boldogságos Szűzanyára vonatkoztatjuk. Egy másik bibliai történetet szerint pedig, amikor a kicsi Máriát a szülei elvitték először a templomba, akkor a főpap felállított egy feltételrendszert, melynek alapján elfogadja a kislány szolgálatát. Kijelentette: csak akkor hajlandó erre, ha a lépcsőn felmegy a kicsi Mária anélkül, hogy visszanézne. És Mária teljesítette ezt, csak felfelé tekintett.

Az áldoztatás után Szkoropádszky Péter görögkatolikus atya hangsúlyozta: minden egyes alkalommal, amikor jönnek, bár kilométerekben számítva távolról érkeznek, mégis úgy érzik, hogy közel vannak Nagyváradhoz a rászorulók megsegítése és a közös imák által. Ennek a közel létnek pedig a legfontosabb jellemzője a találkozás. Arról számolt be, hogy ez év június 1-jétől az egész munkácsi egyházmegye karitatív munkáját végzik, beleértve nem csak a magyar, hanem az ukrán egyházközségeket is. Megköszönte, hogy a váradiak nem csak beszélnek a szenvedőkről, hanem tevőlegesen is segítenek. Megjegyezte: sajnos hozzászoktak a háborús körülményekhez, ezt pedig három találkozással illusztrálta. Az első a háború első napjaiban történt, amikor elindult a menekültáradat, és a határon találkozott egy anyával a piciny gyermekével, és az asszony azt válaszolta neki, hogy nem tudja, hová mennek. A második egy másik édesanyával, aki azt kérte tőle, hadd mehessen el önkéntesnek a frontra, mert az egyik fia ott teljesít katonai szolgálatot. A harmadik pedig egy fiatal magyar fiúval a tűzvonalban, aki ugyan református volt, de boldogan elfogadta a rózsafüzért, és aki sajnos azóta valószínűleg meghalt. Ilyenfajta találkozások határozzák meg tehát az életüket, a munkájukat, magyarázta Szkoropádszky Péter. „Köszönöm, hogy közel vagyunk Nagyváradhoz, és bízom benne, hogy a váradiak is közel érzik magukat hozzánk” – fogalmazott.