Fiatal tehetségek és kiforrott művészek a jazzfesztiválon

Pap István

Az idén is kiváló fiatal muzsikusokkal ismerkedhetett meg az Ora Jazz Fesztivál évről évre egyre nagyobb számú közönsége. Pénteken és szombaton az állami filharmóniában zajlottak a koncertek, ugyan nem teltházas, de szép számú közönség előtt. A programsorozatot pénteken este a Németországból érkezett Nils Kugelmann Trió nyitotta meg. A zenekar vezetője és névadója Nils Kugelmann nagybőgős, így értelemszerűen nagy szerepet játszik az együttes hangzásában a nagybőgő, de ez a hangszer nem nyomta el a többit, Luca Zambito zongoristának és Sebastian Wolfgruber dobosnak is jutott kibontakozási terep mind az összhangzás, mind pedig az improvizációk tekintetében. Bemutatkozó albumuk, a Stormy Beaty című lemez kompozícióit adták elő. Péntek esti produkciójuk klasszikus jazz alapokon nyugvó, de a könnyűzenéből is merítő, jobbára lágy hangzású, kellemes muzsika volt. Figyelemre méltó volt a másodikként megszólaltatott, Symphony for The Rain című zeneszám, ami stílszerűen hatott az esős pénteki napon, de ki kell emelni a lemez címadó dalát, a Bartók Béla zongoraműveire emlékeztető Storming Beautyt is. A fiatal együttes máris figyelemre méltó karriert futott be, hiszen Nils Kugelmann előadói és zeneszerzői munkásságáért elnyerte a fiatal művészeknek adományozott BMW Jazz-díjat, emellett pedig triójával 2023-ban elnyerte az Európai Fiatal Művészek Díját is.

A pénteki nap második fellépője a The Jakob Manz Projekt volt, mely nagyon energikus koncerttel pörgette fel a korábbi, melankolikusabb hangvételű zenétől egy kicsit talán elandalodott közönséget. Az együttes névadója, Jakob Manz kivételes tehetségű fiatal szaxofonművész, aki zenekarával hazájában, Németországban máris komoly sikereket tudhat maga mögött. Bemutatkozó anyagukkal, a 2020-ban kiadott Natural Energy című albummal a nagyváradi közönség is megismerkedhetett péntek esti hangversenyükön. A bőgő-dob-zongora-szaxofon felállású együttesben egyértelműen a szaxofoné volt a főszerep, Jakob Manz széles érzelmi és hangulati skálán képes megszólaltatni hangszerét, ennek megfelelően a funkys, rockos lendületű zenei világot ugyanúgy élményszerűen tudta elővezetni, mint a merengősebb dallamfutamokat. Ki kell emelni Lukas Langguth zongoristát is, aki remek improvizációkkal tette gazdagabbá a műsort. A Jakob Manz Projekt egyébként már negyedjére járt Romániában és a jazzkedvelők valószínűleg nem fogják megbánni, ha a jövőben is gyakori vendég lesz nálunk az energikus, tehetséges német zenekar.

Zenei különlegesség szombaton

A Norvégiából érkezett Tuva Halse Kvintett volt a szombati nap első fellépője a váradi filharmónia koncerttermében. Two című első albumuk idén októberben jelent meg és ez volt az egyik első lemezbemutató koncertjük. Mint azt a zenekarvezető Tuva Halse hegedűs a koncerten elmondta, a harmadikként előadott Reconnection című kompozíciójukat Nagyváradon játszották először. Tuva Halse elárulta azt is, hogy a lemez anyagát ő komponálta, és saját bevallása szerint egzisztenciális kérdések foglalkoztatták az alkotás során, és ez a filozófikus hozzáállás leképeződik az együttes muzsikájában is. A hegedűművész számára fontosak a hozzá közelálló emberek, és a Two, azaz Kettő cím jelentése is azt sugallja, hogy az önmegismerés csak a másik emberen keresztül, őáltala lehetséges. Ezt a páros együttállást, az egymást kiegészítést, támogatást fejezték ki a számos kompozíció alapját képező hegedű-trombita unisono dallamok, melyekre felfűzték a muzsikusok az improvizációikat. Az együttes meditatív jellegű jazz-t adott elő, néhol sejtetésszerűen érzékeltetett északi folkzenei behatásokkal. Tuva Halse kompozícióiban az érzelmek dominálnak, dallamvezetése közérthető, kellemes benyomásokat ébreszt a hallgatóban. A legkülönlegesebb szerzemény a koncert vége felé felcsendült Gemini (Ikrek) volt, melyben a kapcsolatok hol harmonikus, hol konfliktusos voltát érzékeltették a kellemes hanghatások, melyek a legváratlanabb pillanatokban zaklatott free jazzbe csaptak át. Az egyébként hangulatos, érzelmi gazdagságot kifejező koncerten a hegedűt sajnos gyakran elnyomta a trombita és a dob, különösen a koncert első felében alig lehetett hallani Tuva Halsét. A műsor második felében javult a helyzet, és jól szóltak együtt a hangszerek: Tuva Halse mellett Oscar Andreas Haug trombitás volt ennek a legfontosabb eleme, de Benjamin Gisli Einarsson zongorista is szép dallamfutamokat játszott. A dob-basszus ritmusszekció jól hozta a stílusos ritmusalapot, de az improvizálásban már nem jeleskedtek. Egyébként mindhárom fiatal együttesről elmondható, hogy a ritmusszekció számára az improvizációk inkább kötelező formai elemek voltak, semmint valóban lehengerlő hangszeres mutatványok.

Az idei év egyik leghatásosabb élő zenei különlegessége volt Nagyváradon Harpreet Bansal hegedűs, Shri Sriram basszusgitáros és Patrick Shaw Iversen fúvós szombat esti fellépése a filharmóniában. Már eleve az élő zene kifejezést másképp kell értelmezni, mint akár csak néhány évtizeddel ezelőtt is, ugyanis a három hangszeres muzsikus zenéjének meghatározó fontosságú részét képezte saját hangszerük mellett a legkorszerűbb 21. századi hangtechnika is. Az alapvetően meditatív, inkább az indiai zene hangulatát, mint jazzt idéző muzsikájukat gyakran kísérték háttérzörejek, gépi ritmusok, loop-ok, ezek az élőben rögzített, majd önjáróvá váló dallam- és ritmusképletek. A művészek rendkívül gazdag és különleges hangzásvilágot varázsoltak a filharmónia termébe, valósággal megtöltötték, elárasztották hangokkal a koncerthelyszínt, és filmzenei effektusokra emlékeztető hangfoszlányokat is beépítettek zenéjükbe. De ez a hangözönlés nem pusztán technikai szemfényvesztés volt, mert akkor keveset ért volna, a zenészek képesek voltak művészi kifejezőerejük szolgálatába állítani a technikát, így vált produkciójuk művészileg hatásos és hiteles előadássá. Harpreet Bansal érzékenyen szólaltatta meg hegedűjét és Patrick Shaw Iversen is érdekes hangokat, dallamokat csalt ki különböző, sőt, különleges fúvós hangszereiből, de a koncert főszereplője Shri Sriram, a Londonban élő indiai bőgősgéniusz volt, aki egy furcsa alakú, kinyesett testű basszusgitáron játszott. Mint kiderült, a koncert során vonót is használt ennek megszólaltatásához, és kellett a hely a húr mellett, ezért volt kivágva a gitár teste. A pedálokhoz, laptophoz hozzákapcsolt hangszer révén különleges hangszínek, visszhangosított vagy épp késleltetett hangok jöttek elő a hangszóróból – az volt az érzésem, hogy Shri Sriram bármilyen hangot képes kicsalni basszusgitárjából. Nagy élmény volt a trió fellépése, és akik elmulasztották meghallgatni őket szombaton este, azok vasárnap, a fesztivál zárónapján még találkozhattak Shri Srirammal.

Szólóestek az Ora Jazz zárónapján

A nagyváradi neológ zsinagógában tartott koncertek mindig különleges élményt jelentenek, mert a helyszín kivételes akusztikája mintegy beborítja a hallgatóságot, akkor is, ha szólóhangszerek szólalnak csak meg, mint történt az vasárnap este az Ora Jazz Fesztivál zárókoncertjén. Elsőként a francia csellóművész, Vincent Courtois lépett a közönség elé és adott egy alig egyórás, de rendkívül intenzív koncertet. Műsorában fő szerepet kaptak a 2015-ben kiadott West című albumának szerzeményei, ezekből szólaltatott meg több improvizatív jellegű darabot, de olyan zenei különlegességet is elővezetett, mint Ligeti György szonátája csellóra, vagy Marin Marais barokk kori francia zeneszerző kompozíciója, melyet a laikusok a 1991-ben bemutatott Minden áldott reggel című híres francia filmből ismerhetnek. Vincent Courtois elmondta, hogy bár ez egy jazzfesztivál, mégis úgy érezte, hogy játszania kell Bach-kompozíciókat is, mert annyira szabad zenéről van szó. És valóban, egyáltalán nem hatott oda nem illőként a 6. csellószvitből a Prelúdium és a Sarabande, melyeket egy kicsit jazzesítve adott elő a művész, egységbe foglalva előadásában a különböző zenei stílusokat.

Lám, milyen különleges, megfoghatatlan valami az élő zene: a Vincent Courtois után fellépő Shri Sriram, mint fentebb is írtuk, szombaton este remek koncertet adott két zenésztársával, de vasárnap esti szólóestje már nem érte el ugyanazt a hatást. Pedig tulajdonképpen mindazt le lehet írni a második koncertjéről is, mint az elsőről: különös hangzásokat kevert ki nem kevésbé különös, vonóval is megszólaltatható basszusgitárján, de kézi dobokon és fúvós hangszereken is játszott, és ugyanúgy feldúsította a hangzást sejtelmes hangeffektusokkal, loop-okkal, mint egy nappal korábban, mégsem tudott vasárnap este úgy magával ragadni, mint ahogy arra számítottam előző esti koncertje után. Alapvetően improvizatív muzsikát játszott az indiai származású, Londonban élő művész, és érződött is, hogy jórészt a helyszínen, a pillanat hevében születnek meg a kompozíciók, de a technikának köszönhetően ismétlődő zenei szekvenciákra improvizált dallamai nem voltak olyan átütő erejűek. Shri Sriram el is mondta, hogy ezen az esten nem a technikán, a hangszeres tudáson, hanem az érzelmeken van a hangsúly, de a több mint egyórás előadás során egy adott pillanatban már az volt az érzésem, hogy a művész ugyanazokat a köröket futja, ugyanazokat az érzelmeket akarja felszínre hozni hasonló zenei, hangzásbeli megoldásokkal. Inkább érdekes, mint nagy élményt nyújtó koncertet adott elő Shri Sriram, aki saját bevallása szerint a témák egy részét ide utaztában, a repülőgépen gondolta ki, továbbá a műsorát is adaptálta a helyszínhez, a neológ zsinagógához.