Mozart zenéje szólt a filharmóniában csütörtökön

Tóth Gábor

Megható volt a mostani koncertkezdet, a szeptember 22-én elhunyt Sándor Dénes (1939–2023) egykori filharmóniai művészeti titkár, koordinátor, tanácsadó (1963-tól 2009-ig) emléke előtt tisztelegtek néma felállással a hangverseny elején. Nagy Kálmán koncertmester közölte a bevezető felhívást a részvétnyilvánításhoz – valóban néma csend és tisztelet légköre volt a teremben.

Mozart következett eztán: Apró semmiségek (balettzenei részletek), 29., A-dúr szimfónia, A-dúr klarinétverseny és 35., Haffner szimfónia. Vezényelt Cezar Verlan (sz. 1984, Szörényvár), szólista volt Emil Vișenescu (sz. 1969, Bukarest). Előzetesen már beszámoltunk arról, hogy Verlan Temesvárott, Jászvásáron, majd a kolozsvári román opera karmestereitől is tanulta a szakmát, valamint, hogy Vișenescu a bukaresti filharmonikusok elsőklarinétosa és az ottani zeneművészeti egyetem tanára, aki immár harmadszor fúj szólistaként Váradon. Ez utóbbi konstellációban különleges: a három szereplésből most először fordult elő, hogy itt nem épp kortárs művet adott elő Vișenescu (a korábbi években Pautzát és Iorgulescut játszott).

Ami azt illeti, Mozart most valóban szólt, azaz megszólalt csütörtök este a filharmónia koncertjén, s ezt a közönség is megérezte, bár sajnos alig fél ház volt, viszont sok és intenzív megérdemelt lelkes taps hangzott el, és ami még fontosabb, a nézőtéren mosolyokat lehetett látni az arcokon. Mi másért volt érdemes komponálnia tehát Mozartnak, annak, akinek végső nyughelyét pontosan ma sem ismerjük, ezzel együtt a világon mindenhol nyughatatlanul élő-mozgó örökségét annál inkább.

Cezar Verlannak első váradi dirigálásához gratulálunk, értő szeretet volt benne, kollegialitás, néhány merészebb, de ezzel együtt tiszta tempóválasztás és kellő mozarti csibészség is. Ráleltek közösen a zenekarral a szerző egyik leglényegesebb vonására, határozottan kontúrozva, mégpedig Mozart mosolyára, s arra is rávilágítottak, ami mögötte leledzik. Vizuális tekintetben is különös ez az enigma: a szerzőzseni egykori portréi nyomán sok kutatói hullámot-spekulációt vetett már, hogy vajon természetes iróniát türköz-e az a bizonyos mosoly, vagy pediglen egészségügyi okokból volt Mozart arcvonása ilyen különös fintorú. Másrészről nagy találat volt itt Emil Vișenescu klarinétművész meghívása is, akire legelső ránézésre/ráhallásra, akár enyhe hatásvadászatot is rá lehetne fogni az olykor végletekig finomkodó hangok miatt – konkrétan Prokofjev macskájának puha léptei jutottak eszembe –, viszont annyira meggyőzően jó előadó, hogy a második ránézésre/hangra már minden őszinteségét át lehet ölelni. Mozart olyan dimenzióit nyitotta meg, amik az említett, látszólagos mosoly mögötti világ mélyére hatolnak. Konkrétan a Klarinét-concerto II. tételének visszatérő formarésze egy ima volt. Ebben az a különleges, hogy akkor és ott szóban kimondatlan, de zenében tapintható ima volt, mindenki érezhette, majd a zárótétel utáni siker, a vastaps és egyéb felfokozott érzések nyomán Vișenescu, a leendő ráadás előtt el is mondta, hogy bizony imának is volt szánva. Ezzel együtt meg is ismételték a második tétel főtémáját a zenekarral, s az említett Mozart-imát Sándor Dénesnek ajánlotta a szólista, ahogy fogalmazott: „annak, aki oly sok éven át szolgálta ezt az intézményt”.

Ami a többi művet illeti, mivel szűkös itt a tér, röviden mondjuk. A viszonylag ritkán hallható Les petit riens (K. Anh. 10) elhangzott tételei a végső soron nyomtatottan közölt műsorhoz képest változtak némileg. Elhangzott a nyitány, majd a no. 3, 5, 6, 7, azután vélhetően karakterük miatt fordított sorrendben, a no. 11, 10, 8. Sebes tempóban indult a 29. szimfónia, itt hallhatóan a két szélső tétel jobban beérett a koncertre, mint a középső kettő, lehet, hogy két Mozart-szimfóniát választani egy hangversenyre mégis túl merész húzás volt. Szünet után jött a már említett klarinétverseny – az érzelmi súlypont –, majd végül a stabilan és határozottan kimunkált Haffner-szimfónia.