Kovax: A szívem mindig is visszahúzott Nagyváradra

János Piroska

A vasárnapi esemény már a szervezés szempontjából is különleges, ugyanis a több hónapra visszanyúló projekt online kezdődött, a váradi bábszínház művészeinek bevonásával készülő koncert anyagát Kovács Péter budapesti házi stúdiójában állította össze, majd küldte el online a Körös-parti városba. Az első közös próbára kedden került sor, ennek apropóján volt lehetőségünk találkozni a váradi származású zenésszel.

– Egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy már egészen korán, ötéves korában kezdett el zongorázni. Mesélne erről, illetve a kezdetekről?
– Valamilyen okból kifolyólag a szüleimnek „gyanús lettem”, látták, hogy – édesapám révén – érdekel a zene, a színészet. Elvittek egy zenetanárhoz, aki felmért engem, és azt mondta, hogy ezt a gyereket azonnal el kell kezdeni tanítani valamilyen hangszeren. Egyértelmű volt, hogy zongoraórára fognak adni, ugyanis amikor a tanár a zongora mellé ültetett, úgy tettem rá rögtön ösztönösen a kezemet a zongora klaviatúrjára, mintha világéletemben ezt csináltam volna. Így kerültem ebbe a világba. Már ötévesen elkezdtem zenét tanulni Bányai Ildikónál, aki előkészített az iskolai évekre. Később elkerültem a nagyváradi zenei líceumba, ahol Magyari Zsuzsa tanárnő oktatott. Magyarországra érkezvén folytattam a tanulmányaimat: dzsesszt, hangszerelést, korrepetíciót, éneket tanultam. Tehát gyakorlatilag ott is folytattam a képzésemet, mert azt éreztem, hogy nekem még annyi mindent meg kell tanulnom. Amúgy a mai napig is folyamatosan tanulok, mert érdekel ez a világ, ami a zenéhez, színházhoz, művészethez kapcsolódik.

– Hogyan vezetett az útja Magyarországra?
– Több mindenkihez hasonlóan, amikor ’89-ben kitört a forradalom, majdhogynem egyértelműnek láttuk, hogy menekülni kell, és egy félixfürdői, huszonévesek által alkotott kis zenekarral disszidáltunk Sopronba. Ott kezdtünk el zenélni egy hotelben. Egyszerűen ez volt az egyedüli menekülési út, mivel nagyon bizonytalan volt akkor a jövő: nem tudtuk, hogy Románia milyen irányba fordul.

– Bár énekes tehetsége sem elhanyagolható, sokan a háttérből, a zongora mögül ismerik. Miért választotta ezt az utat?
– Ez valahogy egyértelmű volt számomra, mert én mindig is egy énekes-zongoristának tartottam magam. Édesapámnak volt az a mondata, hogy a zongorista hetvenévesen is fog tudni zenélni, lesz szakmája, hiszen ezt idősen is lehet művelni. Nagyon érdekel a zene és annak mindenféle megnyilvánulása, a komolyzenétől, a dzsessztől kezdve a popzenén keresztül a rockig, és valahogy így alakult az életem. Külföldön dolgoztam nagyon sokat, híres zenekarokban, hajókon, óceánjárókon. Eleinte zenekarokban játszottam, a későbbiekben pedig zongorista-énekesként jártam a világot önálló produkcióimmal.

– Sokan Tom Jones-hoz hasonlítják. Hogyan viszonyul ehhez?
– Ez egyértelműen gyerekkorom hatása, mint ahogy az LGT és Presser Gábor zenéje és művészete is. A szüleim akkor voltak fiatalok, mikor ezek a zenei óriások voltak nagyon népszerűek, és éjjel-nappal ezt hallgatták otthon a magnójukon. Egyébként ezt csak rám agatták a későbbiekben, hogy én lennék a magyar Tom Jones. Én nem nagyon szerettem ezt a fajta kifejezést, az közelebb áll a szívemhez, ha úgy viszonyulnak hozzám, mint énekes és zongorista. Később egyébként meghívást kaptam a manchesteri Granada televízió egy showműsorába, ahol számukra pont az volt az érdekes, hogy egy Romániából, Nagyváradról származó, magyar énekes-zongorista énekel Tom Jones-számokat. Nem volt ez annyira tudatos, nem az történt, hogy én elhatároztam volna, hogy Tom Jones-nak leszek a magyar hangja, hanem valahogy ez így jött.

– Említette, hogy sokat dolgozott külföldön. Valahol szó esett arról is, hogy „piano entertainerként” lépett fel. Pontosan mit is takar ez a kifejezés?
– Ez egy nagyon érdekes műfaj, egy szórakoztató zongorista igazából. Nagyon népszerű külföldön: a zongora mögött ül valaki és egy-másfél órás showt csinál, amelybe bevonja a közönséget is, együtt énekel velük. Olyan számokat játszik, amelyek nagyon népszerűek, és amelyek főleg énekes-zongoristákra íródtak, mint például Elton John vagy Billy Joel. Amellett, hogy népszerű, egyúttal nagyon nehéz műfaj is, hiszen magadra vagy hagyva. Ameddig egy zenekar van a hátad mögött, megbízhatsz a zenekarodban, tudsz rájuk támaszkodni. Itt nincs kire támaszkodni: olyan műsort kell csinálnod, amellyel magadra vonod a közönség figyelmét és azt a szintet tartanod kell.

– Valami ilyesmi műsorra számíthat vasárnap a váradi közönség is?
– Picit igen. Ez a koncert gyakorlatilag  egy nagy visszatérésem Váradra, ha nem is fizikailag, tényleges, végérvényes visszatérésem. Harminchárom éve jöttem el Romániából, és természetesen most már magyarországi kötődéseim vannak, ott él a családom, de a szívem mindig is visszahúzott ide, Nagyváradra, és sokat járok vissza. Ezért is lett a koncertem címe, hogy Jöjj vissza, vándor. Akárhol is járok a világban, mindig is visszatérek ide valahogy, a bábszínházhoz, a színházhoz. Ezen a koncerten kicsit mesélek az életemről, arról a harminchárom évről, ami az innen elmenetelemből fakadt, és ennek óhatatlan része Tom Jones, a piano entertainer, abból is fogok ízelítőt adni. Ugyanakkor nem titkolt szándékom, hogy édesapám emlékére szeretném ezt a koncertet felajánlani. Ő ugye a nagyváradi bábszínházban volt bábszínész, író, rendező, dramaturg több mint húsz évig. Lesznek magyar nyelvű dalok, amelyek szövegei nagyon sokat jelentenek számomra, egyben kifejezik kozmopolitizmusomat és lokálpatriotizmusomat is. Elhangzanak Tom Jones-dalok, bábszínházi dalok és saját szerzemények is, illetve be lesz vonva pár bábszínházi művész is.

– A bábszínházi tagokon kívül még mások is fellépnek a koncerten, Schneider Szilveszer és Antal István.
– Schneider Szilveszter egy nagyon kedves barátom, aki Magyarország egyik legfoglalkoztatottabb ütős hangszeres művésze, többek között az Irigy Hónaljmirigyből lehet őt ismerni. Antal Istvánt azért hívtam meg a koncertre, mert egyrészt nagyon tisztelem őt mint művészt. A nagyváradi Magneton együttesnek volt az egyik alapító tagja és frontembere. Több lemezük is megjelent annak idején, és egy pár dal, színdarab erejéig a nagyváradi színházban is közreműködött. Másrészt a dolog érdekessége, hogy annak ellenére, hogy nagyon tisztelem és felnézek rá, még soha nem zenéltünk együtt: negyven év után lépünk közösen színpadra.