Ballada a szükségszerűség szabadságáról

Pap István

Rendkívül érdekes és egyedi élmény a nagyváradi közönségnek autentikus japán színpadi alkotást élőben megnézni, erre kedden este lehetőség nyílt a Nagyváradon zajló nemzetközi színházi fesztivál keretében. A versenyprogramon kívül mutatta be a tokiói Theater Company 1980 a Fukuzava Sicsiro (korábbi névváltozat Hicsiro) magyarul Zarándokének címen megjelent elbeszéléséből létrehozott színpadi előadást, a Narajama balladáját, melyet Jukio Sekija rendezett. A Theater Company 1980-at nem meglepő módon 1980-ban alapították a ma már Japán Mozgókép Intézetnek nevezett Imamura Sóhei Filmiskola akkoriban végzős növendékei. Az előadás alapjául szolgáló irodalmi mű kultikus alkotás 1956-os megjelenése óta, két jelentős japán film is készült belőle, Imamura Sóhei Narajama balladája című alkotása 1983-ban Cannesban elnyerte az Arany Pálma-díjat.
A világhírű film gyakran nyomasztó naturalizmusa helyett a színházi előadás a mitikus és költői mélyrétegeket kiaknázva jeleníti meg a hegyvidéki archaikus japán faluközösség életét, melynek két alapvető meghatározója az éhség, illetve az attól való félelem, valamint a megmásíthatatlan hagyomány. A helyiek szerint a hetvenedik életévüket betöltő öregeknek fel kell zarándokolniuk a Narajama hegyre, ahol magányosan kell bevárniuk a halált, egyrészt azért, hogy egy szájjal kevesebbet kelljen tápláni, másrészt pedig azért, mert hitük szerint ott találkoznak az Istennel és a korábban elhunyt embertársaikkal. Van, aki elfogadja, sőt, akarja sorsának beteljesülését, mint amilyen Orin anyó, a történet főhőse, de van, aki nem, fellázad a hagyomány ellen, őt erőszakkal viszik fel a hegyre vagy megölik.

A Jukio Sekija rendezte előadásban nincsenek jelmezek és díszletek, minden szereplő egyforma, sötét színű kimonóba van öltözve, a tárgyakat dobozokkal, kötelekkel jelenítik meg vagy pantomimjátékkal érzékeltetik. E puritán, a végletekig lecsupaszított színházi eszköztárhoz társul a meditatív, olykor monoton előadásmód, amelyek lassúságát és monotóniáját csak az időnként megszólaló zenei betétek törik meg. Az európai ízlésnek talán túl lassú cselekménybonyolítás mellett a befogadást nehezítette az is, hogy a japán szövegből csak tőmondatok voltak lefordítva és kivetítve, éppen csak hogy a közönség megértse a történetet, a dialógusok drámaisága viszont így elveszett a nézők számára. De akik mindezen nehézségek ellenére átadták magukat a mű hangulatának egy különös világba nyertek betekintést, ahol az emberi élet legalapvetőbb mozgatórugói: az ösztönök, életvágy és halálfélelem, gyermeki és anyai szeretet, önfeláldozás és önzés határozzák meg az egyén és a közösség sorsát. Noha a kedden látott színházi előadás művészi szemléletében radikálisan eltér Imamura Sóhei filmjétől, mégis érvényes a színpadi előadásra is az, amit a filmrendező saját alkotása kapcsán nyilatkozott: „A Narajama balladájában azt próbáltam megfogalmazni: aki felismeri a törvényt, aki önként, a szívével is vállalja, amit amúgy sem kerülhet el, a szabadságát is felleli”.