Küzdelem a lelkekért – a magyarországi pártállami egyházüldözésről Nagyváradon

Ciucur Losonczi Antonius

Az eszmecsere apropóját az adta, hogy a témában vándorkiállítás nyílt a FIX Makerspace konferenciatermében, a 31. Festum Varadinum ünnepségsorozat keretében. A Küzdelem a lelkekért cím tulajdonképpen egy Kádár Jánostól származó idézet, mivel a 16 pannó arra fókuszál: a tárgyidőszakban az volt az egyik fő kérdés, hogy ki nyeri meg magának a következő generációt. A pártállami rendszer kiépülésével párhuzamosan ezért fokozatosan háttérbe szorították az egyházakat, az erőszakos eszközöktől sem riadva vissza. 1958 a kiindulópont, mert 1956 után vagyunk, míg 1973-ban az utolsó olyan politikai koncepciós per zajlott, melyen papokat, illetve az egyházhoz tartozó világi személyeket ítéltek el, mondta Wirthné dr. Diera Bernadett. Kifejtette: a véres és agresszív egyházüldözés a forradalmat követően, Kádár hatalomra kerülésével megváltozott, kifinomult, mert rájöttek arra, hogy a teljes társadalmat nem lehet átnevelni, de azért persze nem beszélhetünk korántsem arról, hogy a hitet szabadon lehetett gyakorolni, mindenfajta következmények nélkül. Működtek a titkosszolgálati módszerek, ügynökök gyűjtötték az információkat, s a perek csak a jéghegy csúcsai voltak. A tárlat konkrét ügyekre is felhívja a figyelmet, nevesítve a vádlottakat, azzal a szándékkal, hogy jobban megismerjük őket, többet beszéljünk rólunk. Emellett azt is megmutatja, hogy az oktatás minden szintjén folyt a propaganda, a marxizmus és az ateizmus terjesztése. Még arról is maradtak fenn fényképes dokumentumok, hogy az ideológiai „fejtágítás” már az óvodában elkezdődött.

A kiállítás azt is bemutatja, hogy mindeközben létezett azért egy alternatív társadalmi élet is, melynek középpontjában a hagyományos keresztény értékeknek a továbbörökítése állt. Erről természetesen a hatalom is tudott, ezért például a konfirmálást és a bérmálást az első személyi igazolvány ünnepélyes átadásával próbálta ellensúlyozni.
Arról is beszélt a meghívott: Magyarországon azért az egyházak az évszázadok folyamán eléggé beágyazódtak a társadalmi életbe, főleg vidéken, és ezeket a családi hagyományokat a hatalom nehezebben tudta felszámolni. A kontrasztot jól érzékelteti két fotó: az egyik egy csoportos névadó ünnepséget örökített meg, egy másik pedig egy szűkkörű, csekély publicitású keresztelőt. De lehet olvasni olyan körleveleket is, melyeket felső egyházi hatóságok bocsájtottak ki, és propagandára buzdították bennük az alsópapságot.
Mások a körülmények Budapesten és egy vidéki kis faluban, és ehhez a hatalom is alkalmazkodott, de ugyanakkor egy nagyvárosban nemcsak az elidegenedés veszélye nagyobb, hanem jobban el is lehet bújni a hatóság „szeme” elől. Arra is volt példa a főváros egyik kerületében, hogy bérházak alsószintjén „szükségkápolnákat” működtettek cisztercita atyák. Közben a hatvanas években elkezdődött a Vatikán részéről egy óvatos puhatolózás, és Magyarországnak is érdeke volt, hogy kilépjen az ötvenhat utáni diplomáciai elszigeteltségből. A csavar a történetben azonban az volt, hogy olyan püspököket lehetett kinevezni, akiket a magyar állam is elfogadott, illetve egyes püspökök és ordináriusok országgyűlési képviselők is voltak, magyarázta a történész. Hozzátette: az Állami Egyházügyi Hivatalnak pedig nemcsak katolikus, hanem protestáns főosztálya is volt, így az ellenőrzés minden egyházra kiterjedt.